Akkor is vidéki lány
Kara Tünde a Békés Megyei Jókai Színház művésze tősgyökeres….budapesti. Mostanra azonban a csabai társulat nélkülözhetetlen tagja. Forog, pörög, szervez, megálmodik, rendez, tanít és nem utolsó sorban: játszik. Fiatal színésznő, mégis hihetetlenül finom, érett alakításokra képes. Tavaly a színházi szakma Gálfy László Gyűrű-díjjal jutalmazta, idén Szolnokon a Vádorfesztivál díjat nyerte el – és nem pókeren.
– Eszményi Viktória egykori slágere jut rólad eszembe…
– Ezt most megfordítod ugye?
– Mert kellett egy pont, ahol azt mondtad, most már vidéki lány vagy…
– Idén van az évfordulója, hogy pontosan annyit éltem Békéscsabán, mint Budapesten. Ha kérdik azt szoktam mondani, hogy Budapesten születtem, de ha visszagondolok, hát én szabályosan rettegve költöztem vidékre. Azt gondoltam, hogy úristen ott milyen élet van, biztosan dögunalom lesz. Mostanra azt tartom, hogy sokkal élhetőbb, és kifejezetten szeretek ebben a városban létezni.
– A budapesti színházi élet nem hat rád mágnesként?
– Mondjuk, én szerencsés vagyok ebben a tekintetben. Játszottam Szegeden és Budapesten is. Nagyon hiányérzetem nincs. Persze vidéken nagyon sok mindent el kell játszani, viszont szerencsére e miatt az embert nehezen skatulyázzák be. Az ember sok mindenben kipróbáltatik, szerintem ez jobb és főleg változatosabb mintha a több mint harminc fővárosi színház valamelyikében ráállítanának egy szerepkörre. Habár döntően prózai színésznek gondolom magam olyan jó néha énekes darabban bizonyítani.
– Inkább társulati tagként vagy színész individuumként (különálló személyiségként – a szerk.) szeretsz magadra gondolni?
– A társulatnak én több előnyét látom. Amikor máshol próbálok, ahol nem érzem a közösséget, kicsit mindig gyökértelennek érzem ma magam. A társulatban az a jó, hogy habár a magot tekintve mondjuk, tizenkét emberrel dolgozol együtt folyamatosan, mégis van egy vetésforgó. Nem m i n d i g ugyanaz a partnered a színpadon és újabb -újabb oldalait ismerheted meg a társaidnak, ez nagyon izgalmassá tudja tenni a munkát.
– Az Edith és Marlene nagyon sikeres, a közönség imádja, a szakma elismeri. Mit éreztél meg annyira Marene Dietrich-ből, hogy díjat kaptál érte?
– Uh, erről félve nyilatkozom. Nekem soha semmi közöm nem volt Marlene Dietrich-hez. Nem került hozzám soha közel ez a nő, nem is vagyok az az alkat. Amikor elkezdtünk a darabbal foglalkozni, beleástam magam az önéletrajzába, lemezebe, és borzasztóan tisztelni kezdtem benne azt az arisztokratikus tartást, ami egy belenevelt dolog volt. Én nem szégyellek sírni mások előtt – Marlene inkább meghalt volna, semhogy gyengének lássák. Hihetetlen a lenyomottság- visszafogottság ebben a karakterben, aki a mások számára már robbanó feszültségeket is lekezeli, ugyanakkor mélyen érző ember. Remélem ebből sikerült valamit megcsillantani, nekem legalábbis ez volt benne izgalmas.
– Szerepálmok?
– Én úgy szemlélem, hogy minden szerep, amelyet eljátszhattam valamilyen üzenettel bírt számomra. Néha magánéleti, de természetesen szakmai értelemben is. Mindegyik egy kis kavics, amiből összeáll az utam. Szóval „nagy” szerepálmom eddig legalábbis nem volt, de mostanában háromszor is előfordult, hogy egy-egy ember azt mondta, hogy Lady Macbeth-et kellene játszanom. Magamtól még sosem jutott eszembe… de miért is ne?
Junior