Akinek a színpad maga a világ

Balikó Tamás: „Egy jó vezetőnek jobb emberekkel kell magát körülvennie, mint önmaga…”

Az egykori legendás angol focista, Sir Stanley Matthews önéletrajzi írásának azt a címet adta: Életem a labdarúgás! Ha Balikó Tamás egyszer összefoglalja pályája történetét, talán találóbb címet ő sem adhatna neki, mint azt: Életem a színház!

Rengetegszer állt már a színpadon, vitt sikerre darabokat rendezőként, oktatja a hallgatókat egyetemi tanárként. A Pécsi Nemzeti Színházban igazgatóként 18 évig volt az első ember. Meglátásai, gondolatai egyrészt elgondolkodtatóak, másrészt megszívlelendőek, hisz olyan ember mondja, akinek lételeme a színpadi játék.

– Ön mindig értő szemmel, és érzékeny lélekkel jár a színjátszás berkeiben. Mit tapasztalt mostanában, a világot jelentő deszkák környékén?

– Három komoly színházi élményem is volt a közelmúltban.

Az első, a Rózsavölgyi Szalonban játszott darab, amit Forgách András talált ki, és hozott létre – Nádas Péter ezer oldalas, Párhuzamos találkozások című regényéből – Szorul a hurok címmel. Az egyfelvonásos színpadi játék négy szereplővel – köztük velem – került megrendezésre. Én az utolsó percig nem hittem benne, hogy ez a mű egy bizonyos limitált érdeklődésen túl, bárkit is érdekel. A szinte kimondhatatlanul nehéz szöveg, a háromszor ismételt szituáció, az 1960-as évek elején játszódó történés színre vitele a Rózsavölgyi Szalonban nem kis bátorságra vallott. S láss csodát, érdeklődésben és visszajelzésben is váratlanul sokkal nagyobb siker lett, mint amire gondoltam. Ez jelzés arra, hogy az intellektuális, komoly művekben hiány van a piacon. A színpadokon talán túlsúlyba kerültek a táncos-zenés betétekkel tűzdelt előadások – a szakmánk fele hígul – ami kissé elszomorít. A néző azonban nem téved, habár a néző mindenevő, a nézőnek van igénye is. Kell egy jó musical, kell olyan darab, ami megnevettetve oldja a problémánkat, de mindenképpen kell egy olyan szellemi kaland is, amit ez a mű nyújt. A színháznak sokféle feladata van. Ez nem műfaji kérdés, nem lehet szembeállítani a drámát a vígjátékkal, a klasszikust a bulvárral, a modernt a régiekkel. Ezek idejétmúlt, levékonyított buta felfogások. Szellemileg is kell hatnia a színháznak, és az nagyon jó élmény volt, hogy ezzel a darabbal ezt sikerült megvalósítani.

A másik élményem Miskolcon ért, a Rusznyák Gábor által rendezett Sirállyal. Ebben az évadban egyébként két Sirályt is rendeztek Miskolcon. Rusznyák rendezése fantasztikusan megcsinált, kigondolt, meglepő, mulatságos, döbbenetes, emberi, esendő, igazi Csehov. Nagyszerű a fricska, a gondolatok, a minden mögött megbúvó humánum. Évek óta nem láttam ilyen jó színielőadást, minden színész kitűnő benne, nagyszerű élmény volt.

A harmadik, az általam rendezett, ősszel Győrben bemutatott Kripli című darabhoz kapcsolódik, ami nagy siker, hisz Győrben több mint ötven előadáson van túl, ami ritkaság egy prózai darab tekintetében. A produkciót meghívták a Thália Színházban megrendezett Humorfesztiválra nyitó versenydarabnak. A nézőtér tömve volt, és a nézők az első perctől kezdve fantasztikus légkört teremtettek. Nagyszerű formáját futotta az előadás, s a végén a tapsrendnél kitört a tapsvihar, a brávózás. A nézőtér szinte egy emberként, spontán és azonnal felállva, állva tapsolt, úgy, hogy az jó néhány percig eltartott. Nagyon tanulságos, hogy a mű érzelmi tartalmai, a szívet melengető, szeretetteljes emberi rétege annyira hatott, hogy a nézőkből ezt a hatást váltotta ki, s ez engem lenyűgözött.

– Ön rendszeresen játszik, rendez, tanít, lételeme a színház. Valamikor színházat is sikerrel vezetett, hogyan emlékszik vissza a múltra?

– A színházvezetés, igazgatás egy szakma, de nincs rá egyetem. Amikor én ebbe a pozícióba kerültem már végzett színész voltam, rendezői diplomával, egyetemi tanári végzettséggel. Ezek azonban jórészt elméleti dolgok. A vezetés új volt számomra, de jó kollégák segítettek, nem volt intrika, vagy harc a színházon belül, bele tudtam a dologba tanulni. A külső körülmények nyilván folyamatosan változnak, amit akkor meg lehetett csinálni, azt ma már talán a törvényi változások nem engedik. A működési elvek viszont örökérvényűek, azok változatlanok. Ma sajnos olyanokat is látunk, hogy nem tudják mi a tervelfogadás, vagy nem csinálnak tapsrendet, mert elfelejtkeznek róla. Talán nevetségesnek hangzik, de annyian nem értenek ma az elemi alapvetésekhez, ahogy egy színháznak működni kell, hogy döbbenten állok a jelenségek előtt. Pedig ezeket meg lehetne tanulni, ez nem szégyen. Egy jó vezetőnek jobb emberekkel kell magát körülvennie, mint önmaga, hogy tanulhasson tőlük, hogy fejlődhessen általuk. Aztán már az, hogy kinek milyen ízlése van, mennyire hiú, mennyire ambiciózus, mennyire féltékeny, az egyénfüggő. Színházigazgatói ambícióimból ugyanannyi van, mint amikor elkezdtem színházigazgatóskodni 1993-ban. Az volt a vágyam, legyek meghatározó személye egy minél igényesebb társulatnak – rendezőket, színészeket is idevéve – ahol, az utolsó szót, az igent, vagy a nemet én mondhatom ki a saját felelősségemre. A kérdések mindig úgy hangzottak el: mit játszunk, ki játssza, és ki rendezze. Szerintem, ezen múlik a színház, nem azon, hogy honnan kap támogatást vagy melyik irányzat kedvence. A színház egy szellemi műhely, egy olyan vár, ami szavakból, mondatokból épül fel. Sokféle színház lehet, van szórakoztató, van bóvli, van haknibrigád, van jókat mondó, zenés-táncos, lehet töltelék műsor. De a színház mégis csak egy szakma, és mégis csak egy szellemi alkotás, ahol a nézői igényeket kell kielégítenie. Én ennek a szakmának vagyok a része, s ha én ezt gyakorolhatom, akkor az, nekem az életet jelenti. Igazgatóként Pécsen ez a gyakorlás tizennolc évig tartott. Ennek nyilván voltak hullámvölgyei, de ha összeadom, legalább hét évre méltán lehetek büszke. Nem adtam fel azt az elképzelést, hogy amennyiben lehetőséget kapok, újra társulatot vezessek. Szerintem nekem még két választási periódus – nyolc év – járna az élettől, hogy örömet tudjak szerezni a munkatársaknak, a partnereimnek, a nézőknek és végül saját magamnak. Ezt talán még megadja nekem az Isten.

– Ön tanít is különféle színi egyetemeken. Egyetért azzal, hogy színész túlkínálat van?

– A túlkínálattal alapvetően nem értek egyet, ez egy manipulatív, cinikus megközelítés. Elsőre talán igaznak tűnik, de alapvetően nem az. Tehetséges színészekből alul kínálat van, viszont emellett egyrészt hihetetlen sok alul képzett, csetlő-botló, ügyefogyott alakot látok a magyar színpadokon, másrészt levitézlett, kiürült senkiket. Nagyon kellene a vérfrissítés, az egészséges szellemű, energikus, új, tehetséges színészek által. Felfogásom szerint, színpadon csak színész játszhasson, operálni sem engedünk mindenkit, akinek kés van a kezében. Nem kisebb a tét a színházban, a szellemi műhelyben való munkában sem, hisz ott a színvonalas kultúrát kell eljuttatni a nézőkhöz. Hozzáteszem, nem feltétlen kizáró ok a diploma hiánya, ettől még lehet valaki tehetséges és nyújthat minőségit, de mire valaki színészdiplomát kap, azért addig pár szűrőn már keresztülment. Attól még lehet kevésbé tehetséges, esetleg hiú, vagy lusta, egyszóval alkalmatlan a pályára. De az azért nonszensz, hogy valaki bejön az utcáról, és úgy gondolja, az is tud beszélni, aki a színpadon van, én is tudok beszélni, ergo én is színész vagyok. Ezzel semmiképpen nem tudok azonosulni. S közben rengeteg tehetséges, nagyszerű fiatal művész van, akik kallódnak, reményüket vesztik, elhagyják a pályát. Erről talán mi is tehetünk, és tehetnénk is ellene.

Tölgyesi Tibor