AIDA – a szerelem örök mítosza

A Debreceni Csokonai Színház több előadása nyári színházakkal koprodukcióban születik meg és a kész előadás bekerül ősszel a színház műsorába. Így mutatták be a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon 2009. júliusában Verdi: Aida című nagyszabású operáját és november 27-én lesz a debreceni bemutatója.

Az előadás rendezője: Viktor Rizsakov, aki eddig két prózai előadással mutatkozott be a debreceni publikumnak, ezúttal nagyszabású színpadi látomásban jeleníti meg a két szerelmes történetét.

A rendező: Viktor Rizsakov gondolatai

Az előadásra való felkészülés során szembesülnöm kellett az Aida-rendezések rendkívül erős tradíciójával, a „korhű” illetve modern megközelítések kérdésével. Énazonban a historikus és aktualizált rendezések szembeállítását némiképp mesterségesnek és pusztán a formai megoldásokra vonatkozó vitának érzem, márpedig egy művész, egy alkotó számára nem csak a forma, de legalább annyira az eszmei mondanivaló jelenti alkotásának célját. Végső soron ki és milyen kritériumok alapján döntheti el, hogy meddig terjed egy előadás korhűsége, és honnantól számít aktualizáltnak? Ha én kalandra, igazi élményre vágyom, mondjuk, Görögországban, inkább választom Rhodosz szigetének vadregényes tájait egy sátorban, mint az athéni múzeumok módszeres látogatását. A színház elsődleges célja nem a tudományos ismeretterjesztés, hanem a nézők szellemi-lelki megszólítása. Másrészt, akár úgynevezett „korhű”, akár „aktualizált” rendezésről van szó, a probléma ott kezdődik, amikor a rendezőnek, az előadásnak nincs mondanivalója, és a mű csupán ürügy egy öncélú terv megvalósításához, amelynek során elvész a lényeg – az ember, a szereplő lelki folyamata. Zeffirelli, persze, megengedhette magának, hogy monumentális díszletek és óriási apparátus segítségével egy lenyűgöző Aidát állítson színpadra, de számos példát lehetne hozni arra is, hogy rengeteg pénzt és energiát ölnek egy úgymond „korhű” előadás létrehozásába, az élmény, a katarzis mégis elmarad, az előadás unalomba fullad – de ez az aktualizáló rendezésekre is ugyanúgy érvényes. Érdekes az is, amikor egy Aida előadástól tökéletes korhűséget kívánnak meg, holott köztudomású, hogy Verdi műve ab ovo nem „korhű” alkotás, hiszen sem zeneileg, sem a librettó szempontjából nem tekinthető tudományosan hiteles ókori egyiptomi közegnek. Talán Aida, Radamesz, Amnerisz, Ramfisz és Amonaszro -létező történelmi személyek voltak? Úgy gondolom, hogy – mint számtalan esetben – a történelmi közeg a zeneszerző számára itt is az örök emberi értékek, a szerelem, az élet és halál küzdelme, az önfeláldozás mítoszának újrateremtéséhez nyújtott segítséget, és a mi feladatunk az, hogy ezeket a mítoszokat megértsük, átérezzük, és hitelesen közvetítsük a nézők felé.

A mi előadásunk nem szakad el az egyiptomi helyszíntől, stilizált, művészi eszközökkel igyekeztünk megteremteni azt a közeget, amely egyszerre konkrét, ugyanakkor elemelt, egyetemes érvényű szférába emeli Verdi zseniális zenéjét. Ha nagyon tömören akarnám megfogalmazni – a mi előadásunk üzenete, hogy a szerelem örök, és minden akadályt legyőz, még akkor is, ha minden körülmény ellene szól.

Magyar szöveg: Kozma András