„Ahol várakozás van, ott nincs üresség”

Lenni vagy nem lenni, elmenni vagy megmaradni magyarnak Erdélyben? Erősnek, bátornak, elveinkhez hűnek, embernek a fenyegetéssel, pusztítással, romlással szemben? S nemcsak ott, hanem bárhol és bármikor a nagyvilágban? Ezek a sorsdöntő kérdések feszítik Sütő András gyönyörű drámáját; az Advent a Hargitán meghatóan szép, szívszorító előadás a Békéscsabai Jókai Színházban.

Csodálatos nyelv, költészet, varázslat, emelkedettség, miközben kemény vádbeszéd és megindító fohász váltja egymást. Sütőt már olvasni is gyönyörűség: vissza lehet lapozni, újból és újból inni, magunkba szívni a szavakat, elmélyülni a bölcsességben, a példaadó elhivatottságban, ars poeticában. De ez most a színház, ahol ismételni ugyan nem lehet, de fantasztikus alakítások keltik életre a nagyszerű író világát, közvetítik hitelesen, mellbevágóan mondandóját.

Sütő Andrásról és műveiről – főleg annak, aki ismerte, beszélt vele, olvasta és látta darabjait – nem lehet elfogultság, legnagyobb tisztelet, szeretet, rajongás nélkül szólni. Nem csodálom, hogy Rubold Ödön Jászai-díjas színművész is szívügyének tekintette, hogy a Nemzeti Színház 1986-tól ’97-ig tartó sikerszériája után újra színpadra állítsa klasszikus szerzőnket. Nemes küldetés egyre több nézővel, fiatalabb generációkkal is megismertetni ezt a csodálatos darabot és az embert, aki a politikai üldöztetés ellenére ott maradt szülőföldjén fénycsóvának, tartotta a lelket az erdélyi magyarságban. Majdnem az életével fizetett ezért már 1990-ben, a rendszerváltós években!

Megdöbbentő, hogy a Sütő által ábrázolt témák, kérdések, a káosszal, romlással szemben felmutatott emberség, helytállás, a sivársággal szemben hirdetett érték, mennyire fontos, időszerű napjainkban is. Az Advent a Hargitán – ahogyan szinte minden műve, naplóbejegyzése, nyilatkozata – mit sem veszített érvényességéből, aktualitásából. Klasszikusokkal már csak így van ez…

A talán legismertebb erdélyi magyar drámaíró, a hét éve elhunyt Kossuth- és Herder-díjas Sütő András azért is nagyon közel áll a szívünkhöz, lelkünkhöz, mert Sík Ferenc, a Nemzeti Színház egykori főrendezője, a Gyulai Várszínház művészeti vezetője több művét is színre vitte, némelyiket (például Az álomkommandót, a Balkáni gerlét) hamarabb itt, a végeken, mint a fővárosban. Úgy vélte, Gyulán inkább szabadjára engedheti alkotó fantáziáját, hangot adhat magyarságának, mert ide kevésbé figyel a politika.

Romániában a diktatúra 1980-tól betiltotta Sütő műveit, és az író, lapszerkesztő közéleti szerepvállalása miatt egész családját zaklatták, üldözték. Sütővel telefonon lehetetlen volt kapcsolatot teremteni, értekezni. Az álomkommandó 1987. júliusi premierje előtt Sík Ferencék vitték ki az írónak a kérdéseimet, majd hozták a válaszokat, így lett az előzetesem címe a megyei lapban Álominterjú. A felejthetetlen premierre – Kern Andrással és Lukács Sándorral a főszerepben – a szerző még nem jöhetett át.

Nem véletlen, hogy drámáit folyamatosan játsszák, az Egy lócsiszár virágvasárnapját tavaly rendezte Alföldi Róbert a Nemzetiben, korábban Győrben ment, Egerben a Csillag a máglyán került színre. Ismert a Káin és Ábel, A szúzai mennyegző, Az álomkommandót a Vígszínházban láthatja a közönség.

Békéscsabán kiváló színészek nyújtanak emlékezetes alakítást az Adventben. Szélyes Imre (Jászai-díjas) és Szőke Pál a két öreg székely szerepére telitalálat! Szőke Pál Zetelaki Dánielként a fia elvesztése miatt örökké perlekedő, istenkáromló, szókimondó, bosszúra, leszámolásra készülő vénember maga a megtestesült vádbeszéd. Szélyes Imre Bódi Vencelként a türelemre, megnyugvásra int, pedig ő is elveszítette lányát, mégsem pöröl, inkább vár, várakozik, bizakodik, fohászkodik; évről évre kislámpásokat farag, megvilágítja az utat, hogy az eltévelyedettek hazataláljanak.

Bódi háza, ahol a történet játszódik, csupa várakozás, itt mindig advent van, nem csak karácsony előtt: lányát várja, aki egy férfi oldalán a Hargita helyett a tengert választotta. A két öreg minden találkozása, párbeszéde szívszorító, felkavaró. A tömény fájdalmat kedves, jellegzetes székely humor ellensúlyozza. Sírva nevetünk, nevetve sírunk. Lenyűgöző Sütő nyelve, nagyszerű a két színész átélt játéka. Ha addig sikerült is visszatartani a könnyeinket, az üres képkeretnél, amit Bódi Vencel szorongat – amelyből nyilvánvalóan unokája fényképe hiányzik, de még azt sem tudja megmondani, hogy fiú vagy lány a gyermek -, na ott már nem lehet kibírni bőgés nélkül. Az első és a második felvonás között, ha jól számoltam a mécseseket, vagy húsz év telt el, a két öreg „Az Idő markában” tovább vénült, egyik szívében a fájdalom, a másikéban a gyűlölet mélyült, de mindkettőn úrrá lesz a remény, a várakozás.

Az irodalom és a színház úgy bánik az idővel, ahogyan csak akar! A szenvedés öregít, a várakozás fiatalít! Egészen bravúros, amit a Jászai-díjas Kara Tünde művel ebben az előadásban: három figurát játszik felváltva, három különböző korosztályt, és hogyan! A fiatalkori szerelméhez visszatérő Árvai Rékát, saját anyját, Borbála asszonyt és Réka húszéves lányát, Kisrékát is. Fantasztikus színészi teljesítmény ez, miközben a kereszt súlya, amit Rékára mért a sors (szíve alatt korábbi kedvese gyermekét hordja, lavina temeti be igaz szerelmét), már egyetlen szereptől is óriási kihívás. Ez a hármas szerep rengeteg lehetőséget nyújt persze szenvedély, szenvedés, dráma és komikum váltogatására, amiben Kara Tünde brillírozik. Sőt, a három nő életre keltésén túl időnként még Jégmadárként is szárnyal!

Az apjához és a Hargitához hűtlen Bódi Máriának kevesebb szerepet szánt Sütő, a lány inkább apja fohászaiban jelenik meg, Babócsai Réka (még egy Réka) játssza fegyelmezetten, mértéktartóan. Zetelaki Gábor, az elhagyott, majd újra megtalált fiatalkori szerelmes figuráját Czitor Attila alakítja kedvesen, humorosan. Gábor és Réka remek kettős, ahol többnyire a lány diktál, a fiú követi, ám néha kitör. Káromlásaiért életével fizet, húsz év után a várakozás, a bizakodás, Réka szerelme kelti életre, mert „aki keresi, megtalálja a másikat”. A mesebeli feltámadást, ezt a lírai részt sikerül a színészeknek mértéktartóan, elegánsan ábrázolni.

Nem gondoltam volna, hogy az Ibsen Stúdiószínházba befér az egész Hargita! Bódi Vencel hangulatos házában vagyunk, a díszletet Lenkefi Réka tervezte (Rékák előadása ez, hiába!), a nagy hegyek közelségét félelmetes morajlások jelzik. A Kicsi– és Nagyromlás tövében a hó és a jég az úr, aki itt él, örökké kiszolgáltatott a természet erejének, fenyegetésének. Egyetlen karácsonyfa elég, hogy a végtelen fenyvesekre emlékeztessen, az évek múlásáról kíméletlenül árulkodnak a mécsesek, a jégcsaporgona az ereszen és néhány süvegcukorra emlékeztető fehér gúla, bója a ház körül érzékelteti a rideg környezetet, a ház fölé magasodó veszedelmet, romlást. Kiss Zsuzsanna jelmezei szépen illeszkednek a karakterekhez és a helyszínhez, egyedül a magas sarkú papucsokat találom furcsának a havasokban. A kék a Jégmadár színe – a német romantika egyenesen kék madárról beszél -, s én elszégyellem magam, miért vagyok földhöz ragadt, mikor a mese, a költészet csodákra képes. Ha a szerelem feltámasztja a húsz éve megfagyott kedvest, miért ne lehetne magas sarkú papucsban a havon járni?! Hangulatfestéshez újból és újból felcsendülnek a szomorú népdalok, büntetésként a hegy morog, és hó temeti maga alá a vétkeseket…

S mégis, „ahol várakozás van, ott nincs üresség” – mondja Bódi Vencel. Nem mehet innen világgá mindenki, mert akkor ki várja vissza, haza a mienket? – figyelmeztet Sütő az Adventben is, mint szinte minden írásában. S tanít – mint minden írásában -, hogy a Nagyromlás nem a térképen keresendő, hanem elsősorban önmagunkban. „Emberi létünk lavinaveszedelmeit – ha megpróbáltuk is csönddel csitítani – el nem kerülhettük.” A (jég)madár elrepülhet, elvándorolhat ugyan szebb világba, nyugodtabb helyre, „ám kegyes-kegyetlen szülőföldjét lélekcsonkulás nélkül az ember el nem hagyhatja”. Megszívlelendő tanács ez attól az embertől, aki nemcsak munkásságával, hanem egész életével példát adott. Az advent a várakozás ideje, és a megvilágosodásé is. Amikor a csonkított lelkek alig várják, hogy megérintse őket a melegség és ünneplőbe öltözhessenek.

Niedzielsky Katalin