AC/DC, Krisztus és Tartuffe

A hiszékenység vámszedője a POSzT-on is hódított

Moliére klasszikusát sokan, sokszor állítják színpadra, aminek oka lehet a téma, az üzenet, a mondanivaló aktualitása is. Nem történt ez másként a tatabányai Jászai Mari Színház esetében sem, amely Part Nagy Lajos friss, a mai fül számára ismerősen csengő fordítását vette alapul. Minderről megbizonyosodhatott a POSzT közönsége is. 

Az előadásban jó érzékkel vegyül a klasszikus és a modern: a díszlet és a kellékek egyszerűek, inkább jelzésértékkel bírnak. A hatalmas, mobil lépcső nem egyszerűen egy feljáró: szimbolizálja a családban, társadalomban elfoglalt pozíciót, a mozgatás pedig arra figyelmeztet, hogy semmi sem állandó, egyik pillanatról a másikra változhat meg bármi és minden. A jelmezek esetében viszont nem a stílustiszta korabeli öltözéket látunk, hanem egyfajta kosztümös megjelenítést. Ez a dichotóma nem kelt zavart, sőt: egyszerre jeleníti meg a múltat és a jelent. A két idősík egyéb értelemben is átüt a darabon: nem ma történt, de ma is megtörténik.

A karaktereket megformáló színészek mindegyike magáénak érezte szerepét. Játékuk természetes, nagy átéléssel, kizökkenés nélkül vezetik a cselekményt. A dialógusok pörgősek, a hatásszünetek jókor, jó helyeken vannak. Az Orgont alakító Megyeri Zoltán minden rezdülésében azonosult a hiszékeny, bizonytalan, könnyen befolyásolható középkorú úr szerepével. Amikor tudatossá válik számára, hogy átverés áldozata, minden sejtje megremeg. Ugyanezek az apró gesztusok jellemzik a Tartuffe-öt alakító Crespo Rodrigót is: amint Orgon kitagadja a saját fiát, épp csak az ujjai hegyével int neki búcsút. Ebben a mozdulatban egyszerre van jelen, a gúny, a cinizmus és az „én nyertem” fölénye. A Dorinne szerepében látható Danis Lídia nagy fegyelemmel, sűrítetten formálja meg a higgadt, két lábon járó szolgálót. Külön figyelemre méltó, hogy a gyors beszédtempója nem a hadarás illúzióját kelti, hanem mintegy fokozza a jelenben élését.

Megyeri Zoltán és Kardos Róbert

 

A darabban tehát egy család életét láthatjuk, mintha a kulcslyukon vagy a résnyire nyitott ajtón kukucskálnánk. Ezáltal úgy lehetünk részesei, hogy elvileg nincs hozzájuk közünk, de minél tovább szemléljük őket, annál inkább érezhetővé válik számunkra, hogy akár a mi családunk tagjai is lehetnének. Az anyát alakító Bajcsay Mária az a szűlőtípus, aki meggyőződéssel hiszi, hogy ő tudja, mi a jó a gyerekeinek és abban is biztos, hogy uralkodhat mindenki felett. Felmerül a kérdés, ami oly sok családban ott lebeg: szeret engem? Erre a válasz általában pozitív előjelű, viszont ekkor tovább lehet kérdezni: akkor miért nem mutatja ki? Nos, a szeretet kimutatásában nincsenek konzisztens álláspontok. Ezt a hozzáállást egyébként Orgon is közvetíti: hiszi, sőt tudja, hogy a lányának, Marianne-nek (Pilnay Sára) ki lenne a megfelelő partner. A lánynak ez nem tetszik, mert mást szeret, de nem mer ellenkezni, hiszen nem így nevelték. Pilnay Sára intenzíven, nagy érzelmi amplítúdókkal formálja meg az édesapja akarata és a saját döntése közt örlődő fiatal lányt. Ezek a motívumok szintén a régmúltat idézik vissza.
A darabban sok az áthallás: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én (Bánk bán), Dies irae, illetve az AC/DC Thunderstuck című dala, csellón.

Danis Lídia, Pilnay Sára, Megyeri Zoltán

 

Az előadást nézve felvetődik néhány kérdés: mi a motiváció? Mi késztet arra egy embert, hogy ennyire alárendelje magát valaki más akaratának? És miért éppen a vallásba menekül? Megkapjuk a válaszokat: a vallás egy magasabb hatalom leképeződése, és mint ilyen, fogódzót jelent. A díszletben Krisztus szobra elnagyolt, ami jól illusztrálja a túlzásba esést. A manipulációt végrehajtó személy lelketlen, gátlástalan, a manipulált ember gyengeségére, hiúságára apellál. Az egyszavas válasz talán a keresés: mind a befolyásolandó, mind pedig a befolyásoló ember keres egymást, mert szükségük van egymásra.

A díszlet része egy akvárium, halakkal, aminek funkciója első látásra nem egészen érthető, de ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik bizonyossá, hogy a történet szereplői élnek, mint hal a vízben, mindemellett a beetetés, mint aspektus is intenzíven tetten érhető.

Összességében Szikszai Rémusz egy jól megkomponált előadást alkotott meg, amiben egyszerre érhető tetten a múltidézés, a társadalom és a család görbe tükre, anyanyelvünk színessége, mindez kiváló színészek tolmácsolásában.