A vihar Kecskeméten

Prospero álma

Beszélgetés Bagó Bertalan rendezővel

Mit ér a művész, ha az alkotás végére ér? Erre keresi a választ Shakespeare egyik legkülönlegesebb műve, A vihar, melyet február 15-én mutattak be a kecskeméti Katona József Színházban. Az előadást Bagó Bertalan állította színpadra, akivel még a próbák során beszélgettünk.

– Shakespeare életművében mi a jelentősége ennek a darabnak?
– A legenda úgy tartja számon, hogy A vihar William Shakespeare utolsó darabja. Életrajzírói szerint előtte tíz évig semmit sem írt: London forgatagából a szülővárosába, Stradford on Avonba vonult vissza, megvette apja egykori házát, amitől korábban az anglikán egyház fosztotta meg a családot, és semmi mást nem tett, csak pecázott az avoni tavon. A darabban van egy jelenet, amelyben Prospero kettétöri a varázspálcáját – ezt sokan úgy értelmezik, mint Shakespeare végső búcsúját a drámaírástól, a színháztól. Hogy tíz év kihagyás után miért írta meg A vihart? Biztosan maradt még valami, amit el akart mondani. Egy furcsa, eklektikus műről van szó – olyan, mintha Shakespeare-összest néznénk a színpadon, benne felismerhető karakterekkel, mondatokkal, hangulatokkal. Mindehhez teremtett egy szigetet, egy varázslatos világot, ahol víziókat láthatunk, és szellemekkel találkozhatunk.
– Mitől időszerű még napjainkban is ez a történet?
– Ami engem igazán érdekelt ebben a darabban, az az, hogy mi történik az emberrel, a művésszel, ha a pályája, vagyis az alkotás végére ér? Miért feszül neki még egyszer, hogy elmondja azokat a mondatokat, és miért éppen azt mondja, amit? Miért menekül a valóság elől az általa teremtett álomvilágba, ahol a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig a neki járó büntetését? Az előadásunkban olyan lesz mindez, mint egy visszatekintés: egy gondolatban vagy egy álomban lejátszódó történet. A másik fontos dolog, hogy meglátásom szerint Prospero és Ariel figurája olyan, mintha egyazon személy a testi-fizikai és szellemi-lelki kivetülése lenne. Erről a kettősségről szól az előadás, hogy miként tud az ember a saját szellemiségében kiteljesülni? Aztán ott van még Caliban, a leigázott ember is: az ő története a mi előadásunkban ugyancsak az álom, a vízió része lesz. Caliban sorsa az amerikai és az ausztrál bennszülöttekét juttatja eszembe. A fehér emberek a földjüket elvették, elpusztították az ősi kultúrájukat, és helyette nem adtak semmit. Caliban a szememben nem csak egy egyszerű gonosz, ahogy általában megjelenítik. Őt belekényszerítették a szituációba, megfosztották attól, ami az övé volt, ezért természetes, hogy lázad Prospero ellen.
– Felmerül a kérdés, valóban jobb ember-e Prospero a testvérénél, Antonionál, aki megfosztotta őt a milánói tróntól, hiszen ő is hasonlóan cselekszik Calibannal?
– Az ember természetében alapvetően jelen van a hatalomvágy. Ahol két ember együtt él, ott az egyik biztosan arra törekszik, hogy a másik fölébe kerekedjen. Prosperotól elvették a hatalmát, jogosan vágyik arra, hogy visszaszerezze. Ám ő csak egyetlen emberrel ápol rossz viszonyt, Calibannal. Antonio árulása sokkal nagyobb.
– A varázslatok, a mesébe illő elemek mennyiben kapnak teret az előadásban?
– Mint tudjuk, az álmokban, a víziókban minden megtörténhet, legyen az bármilyen abszurd. Így semmi másra nincs szükség, mint a színészi játék és a zene formanyelvére. Az előadás keretjátékkal kezdődik, azután kezdetét veszi képzeletbeli utazásunk, amellyel egy másik idősíkba kerülünk. Az álomvilág képei kicsit emlékeztetnek majd Shakespeare korára. Mivel nem kedvelem a zsúfolt díszleteket, a tér sem valamiféle elvarázsolt mesevilágot, inkább egy üres, homokos tengerpartot idéz majd. Nincs szükség látványos trükkökre, a szövegben minden benne van.
Bera Linda