Maradjunk kapcsolatban!

Évadmustra

A Tóték Egerben

Bartalaposi capriccio

TÓTÉK PRODUKCIÓ – a történelem cirkuszának artistái lépnek színre Egerben. Vadonatúj világszámokról nem beszélhetünk, hiszen az emlékezetes filmszatírát – Fábri Zoltán rendezésében, Latinovits Zoltánnal Az őrnagy szerepében – 1969-ben kezdték vetíteni a mozik, sőt Örkény Istvánnak, a kisregényéből maga írta tragikomédiáját már 1967-ben bemutatta a Thália Színház, s az óta levehetetlen darabja a színházi repertoároknak országszerte. Szerepbravúrok sorát kínálja.

Cirkuszi rivalda, villódzó fények. Felhangzik gyermekkorunk jól ismert bevonulási indulója. Mátraszentanna kortinára pingált orma ketté válik, s megjelenik hasadékában a falu postása. Rácz János az impulzív félnótás típusát választotta karakterül, aki mindenki mást együgyűnek tart önmagán kívül, ezért érzi szükségét az aprólékosságnak a világ bárgyúival való értekezésben. A bárgyúak vagy nem érettek, vagy nem érdemesek a feltétlen kézbesítésre, hát rostálva kapják az üzeneteket. Cipriani professzor például nem szimpatikus, tehát méltatlan arra, hogy eljusson hozzá a kormányzó úr garden partijára szóló meghívó. A tanítóék lánya hármas ikreknek adott életet, ezt a hírt azért kellett a sürgönyben négyesre javítani, mert a páros számúak a szimpatikusak. Nos, hogyne volnának kedvesek Tóték, akikből hamisítás nélkül van négy. Hozzájuk öröm az örömhírhozás.

Az örömhír a háborús frontról, Oroszországból érkezik. A takarófüggöny – Székely László díszlettervezői leleménye – ismét cselekménylendítő elem: szemvillanás alatt ellibben a fenyvesekkel vadregényes táj, és azonnal a tűzoltóparancsnok háza belsejében vagyunk. Békebeli idill, a háború szele nem fúj idáig. A nagy télről az orosz fronton, csak a besorozott fiuk leveleiből tudnak a szülők; a fenyegető kolbászmérgezésről még azokból sem, mert megkíméli őket az élet kellemetlen fordulataitól A postás. Később elrejti majd a gyermek hősi haláláról értesítő vöröskeresztes táviratot is.

Kolbászmérgezés vagy hősi halál – nem egykutya. Már aligha él a Gyula-gyerek, amikor Tóték még mindig az ő biztonsága és hadi kényelme érdekében babusgatják a betegszabadságra hozzájuk kommendált parancsnokot. A rendező, Blaskó Balázs rendező alappal feltételezi, hogy a távirat-fordulat a közönség számára ismerős. Nem célja lélektani realista buzgalommal felépíteni a család stációit az érkező őrnagynak a buszmegállóból való hazatámogatásától a négybe szecskázásáig, a ház mögötti lugasban. Capriccio-szerűen komponálja a jeleneteket, arra figyelve, hogy a szituációk hordozta alakításesélyek ne sikkadjanak el.

A levél-felolvasás közepette átviharzik a színen, imitált lajtját maga után vonva, Fehér István, az árnyékszékszippantás tudora. (Amilyen szövegjelzésszerű (ikonikus) Örkény darabjában a jellemrajz, olyan valóságimitált Blaskónál a játéktér, s ezt csöppet sem elmarasztaló észrevételként írom.) Az árnyékszék a darab vezérszimbóluma. A fontos jövevény nem bírja a lármát, igen érzékenyen reagál bizonyos szagokra, van olyan, amit nem tud elviselni. Mások, mint például a fenyőszag, valósággal megnyugtatják. Hamleti dilemma: szippantani, vagy nem szippantani? Mátraszentanna lajtosa jogvégzett szippantó mester, ő merő anyagi érdekből nem háborítja az ürülék nyugalmát: az árnyékszék illata szúrós, de nem kellemetlen: nem javallott az anyagot megbolydítani. Ellentétben vele, az őrnagy notórius bolydító: úgy bolydítja fel a Tót família köznapi idilljét, mint a fronton a harc nélkül veszteglő csapatok békéjét a partizánok zaklatása. A partizánvész olyasvalami, amire a kiképzéskor nem lettek felkészítve a honvédek, de a tisztjelöltek sem az akadémián. Az őrnagy behurcolja a frontról a partizánvészt a családba. Tóték házában ő a tébolygóc, a rajtaütő partizán. Éjjelente aktivizálódik, amikor alvásidő van az idill időrendje szerint. Dobozt hajtogattat mindenkivel, fordított életvitelben: az éji vészhelyzetben az éberséget kell fenntartani, békességben a nyugalmat, tehát az alvásidő nappal van. A kimerült Tót végül a budiban riglizi el magát, ám Az őrnagy bekérezkedik hozzá, s attól kezdve az árnyékszék lesz a megbékélés fapalotája, ahol ikertrónon székelnek az addig hadban álló férfiak.

Furcsa lények. Baranyi Péter, az egri Apus jámbor. A település egyetlen tűzoltója, tehát magától értetődően parancsnok. Mellesleg az egyetlen egyenruhás, mert rendőrszerepet nem írt Örkény a darabba. Szemébe kell húznia a sisakját, hogy ne tűnjön úgy, mintha folyton átnézne az alacsony termetű őrnagy fölött; tábori csipogót szopogattatnak vele ásítás ellen, ám jámborságát kevésbé a megaláztatások sora csökkenti, inkább a kialvatlanság teszi tapintatlanná és engedetlenné, amely viselkedés kihozza idilljéből (zendülővé teszi) a Gyula-gyerek sorsáért aggódó asszonynépet. Tót ott alszik, ahová csak elcipelik, a jámborságvesztése miatti kezelésre. Pedig nem bekattant, csak bealszik a szokatlan éjszakai dobozoló-műszak miatt. Kisfokú születési hangyássága ütközik ki, amint az üdvözülendők derűjével rejtőzik a zordan emberséges Vókó János (Tomaji plébános) reverendája alá, és álomként éli meg a rendelő padja alatt Sata Árpád, a hibbant községi pszichiáter szózatát, amelyben a háborúkeverőket átkozza meg. A kúra hiába. Tót ugyanazzal a kisded játékossággal csapja négybe az őrnagyot a nagy margóvágóval, mint amilyennel a gatyáját tolta le a József főherceget szállító különvonat ablakai felé.

Véres igazságtételét Tótné anyás-hitvesi áldása kíséri. Ő addig egészen a hiányzó fiára hangolódott asszony volt, férjében az idill eleven mozaikját látta, s kivételes törődést nem igénylőnek gondolta, amíg az szabványos volt. Saárossy Kinga (Tótné) aligha keresgélte a térképen Máriaszentanna települést, de ha talált effélét, sem utazott oda nyelvjárás-gyűjtésre, hogy a tájszólás autentikus legyen. Jelzésszerűen vidékies a beszéde, az elemelt játék struktúrájába illeszkedő: a pöce-dramaturgiát követő, falucsúfoló naturalizmus leheletfinom karikatúrája. Az irónia sokbázisú hangnem, csak nálunk nem elterjedtek a változatai.

A Tomaji plébánosnál és a Cipriani professzornál történendők a darabnak nem a shakespeare-ien szárnyaló jelenetei – nincsenek is hosszan kijátszva. Annál több figyelmet kap a tébolynyitányt jelentő intellektuális próbatétel, Tót rávezetése feladatára, hogy a kicsinek bizonyult margóvágó helyett nagyobbat kell készíteni. Itt mutatkozik meg leginkább, hogy Reiter Zoltán őrnagya alaphangon szürke pszichopata – hozott elméből hülye –, idegrendszere a háborús életveszélyben csak élesre töltődött, majd a hirtelen jött nyugalomtól, elsült. Nem csak alacsony termetű, de okosabbnak is szeretne mutatkozni a katonáinál, s különösen kedveli azokat, akiknek szemében felcsillanni látja megértés fényét a magyarázata hallatán. Az evidenciák embere. Nem nekibuzdulva keresi az elfoglaltságot a beosztottainak, hanem a mindig gondoskodó felettesek bensőséges nyugalmával, természetes kötelességét teljesítve. Tudja a dolgát, hisztériára semmi ok. (Blaskónál visszakerülnek természetes medrükbe a más rendezőknél nagy poénokká, vagy direkt fasizmus-fóbiává kihegyezett események.) A Tót-hadtestben Ágika az értelemtől pislákoló tekintető sorkatona. Nagy Fruzsina Lilla a darabbeli apjától örökölt hajlammal a furcsaságra – a kíváncsi szende. A 20. század első harmadának falusi erkölcse szellemében nevelkedett, illemtudó kamaszlány. Mohó pironkodással füleli a község lélekbúvár örömasszonya, Gizi Gézáné – Nagy Adrienn – expozéját ’a kliensjelző utcai kapu nyikorgásának jelentősége a gyantaszedők kéjlomhasága vonatkozásában’ címmel, majd félreérti az őrnagy dicséretét: a szép szó, s az egyenruhák iránti vonzalom szerelemre lobbantja. Egy világ omlik össze benne, mikor kivillantja kebleit az őrnagynak, de bálványa a mögött a budiajtó nyílását lesi. Érzékletes, arányosan felépített, mindenféle elrajzolás nélküli alakot formál a pályája elején tartó színésznő.

Általános iskolásan csodálatot illett tanúsítanom a győztes, hős szovjet partizánok iránt, akik bámulatos leleménnyel vadászták le a konvenciók szerinti háborúra kiképzett, óvatlan honvédeinket. A tőlük való rettegés emléke pedig ott lengett a fröccsös vasárnapi ebédeink alkalmával a családi asztal körül, a hadifogságot is megjárt édesapám tálalásában, benne a „közös budin ülünk” pszichikai szindrómájával, amennyiben „nem lőttek a partizánok, ha megvilágított helyen sétált az őr”. Az önmagát tudományos adattárnak álcázó internetes honlap (Wikipédia – A szabad enciklopédia) szerint, „A mű alapvetően a kisember a hatalommal szembeni kiszolgáltatottságáról szól. Arról, hogyan képes a hatalom a magánszféránkba behatolva az öncélú, értelmetlen, ostoba szabályokat ránk erőltetve szétrombolni a normális élet kereteit. A kiszolgáltatott kisember nap mint nap folyamatosan mérlegelésre szorul, eleget tegyen-e a hatalom legújabb bornírt kívánságának, felborítva ezzel minden szabályt, ami szerint a normális emberek élik mindennapi megszokott életüket. A kisember szerettei sorsáért érzett felelőssége alapján végül kénytelen elfogadni személyes kiszolgáltatottságuk az elviselhetetlenségig történő növekedését.” E trendhez viszonyítva, Blaskó Balázs színpadi tette unortodox rendezés: a hadifogoly anekdotán nyugvó történetbe kabaréba illő civil figurák vonulnak be, virtuális kötélen és trapézon egyensúlyozva – és egy távirati halott. Tragédiába akkor hajlik az előadás, amikor a produkció bohócait kezdi befalni a túlbőszült oroszlán. Függönyön túli, szürreális happy end, hogy a póni-oroszlánnak vesznie kell. Koherens, megfontolt előadás.

Képek: Gál Gábor

Hirdetés

Évadmustra

Zalaegerszeg – Caligula helytartója

Zsarnoknevelde

C-felségjelű, NATO-kompatibilis, automata géppuskás dzsipen, konténerbe bujtatva gördül a színpadra Caligula császár aranyszobra. Szíria helytartójára, Petroniusra vár a feladat, hogy a jeruzsálemi zsidók kiállítsák templomukban a cinikus ajándékot. (tovább…)

Tovább olvasom

Évadmustra

Peter Karvaš bemutató – Cervinus Teátrum

Tűzfal, babám!

A nem-látó leány elküldi magától festőművész legényét, amikor az farkasvakon tér vissza hozzá a vallatásból. Vértelen tragédia. Körös-körül pedig vérbő groteszk arra a rugóra, hogy egy hibbant házkezelőség befalaztatja a lakókkal az ablakaikat. (tovább…)

Tovább olvasom

Évadmustra

Nagyabonyi Emese – Bizalomlázban

Lélektérképészet – II.

„Rendszerek és szabályok… Meddig szolgálják a tevékenységünket s mikor jön el  a pont, amikor  el lehet és el is kell engedni őket a továbblépés, az új beengedése/felfedezése érdekében…? Hogyan illeszkedik be az egyén a közösségbe? Hogyan hat a közösségre? S a közösség reá? Kialakul-e a közös nyelv? Ezek rendkívül fontos kérdések.” (tovább…)

Tovább olvasom

Évadmustra

Csehov-rendezőt avattak Debrecenben

Rajtunk a vakablak szeme

„Egy misét látunk, s templomi áhítattal távozunk a színházból.” – írta Kosztolányi Dezső a Három nővér vígszínházi előadásáról. A korabeli orosz kritikák viszont azt vetették kezdetben Csehov szemére, hogy visszafejlődik, ismétli önmagát, s értelmetlenséggel zsúfolja tele darabját. A Csehov-rendezőként Debrecenben debütáló Ilja Bocsarnikovsz felfedezi a két vélemény egységét: reményteljes tragédiába fojtja a komédiát. (tovább…)

Tovább olvasom

Évadmustra

Nagyabonyi Emese sebtében van

Lélektérképészet – I.

Nagyabonyi Emese sebtében van. Még az újvidéki Akadémia színésznövendékeként, megfordult a Szabadkai Népszínházban, friss-diplomásként az osztálytársaival megalapították Zentán az állandó színházat, onnan tovább szerződött a Kosztolányi Dezső Színházhoz, napjainkban pedig szabadúszóként dolgozik az Újvidéki Színházban, s készül egy filmszerepre Tolnai Szabolcs produkciójában. (tovább…)

Tovább olvasom

Évadmustra

Arat a Charley nénje Szatmáron is

Egy príma Don

Minden feltörekvő nemzedék alanyi joga, hogy a színházi formanyelv megújításában saját zsákutcája legyen. Vége csak a végtelennek nincs. Ha a zsákutcákat nem korosztályoknak nyitnák, nem lenne a színház egyetemes fejlődése folytonos. A formabontásból való kibontakozás egyik lehetősége a vakmerő visszatekintés, a brutális retró. A Charley nénje ilyen.

Az operett ekézése ősi foglalkozás. Művelői többnyire merő irigységből szántják fel a harmóniavágyó publikum lelkét. Hatalmas területet kellene megművelniük, eleddig nem is boldogultak vele. Az irigységet az ekefajtáinak sokfélesége jellemzi. Lehet azt hirdetni például, hogy az osztrák-magyar operett Kálmán Imrével született, virágzott és porladt el. Kivesztek a nagy dramaturgiai gépezet működtetésére alkalmas, leleményes librettisták, de nincsenek már olyan zeneszerzők sem, akik egy szerteágazó cselekményű történetet fel tudnának slágerekkel tölteni. Aztán előkerül ugyanarról a Zeneakadémiáról, amelyen Bartók, Kodály és Kálmán tanult, egy Aldobolyi Nagy György nevű klarinétos. Operett színpadra alkalmazza Brandon Thomas háromfelvonásos énekes bohózatát, komponál áriákat, duetteket, tercetteket, kvintetteket, írat hozzájuk dalszövegeket Szenes Ivánnal, s hódító útjára indít egy kacagtató-könnyeztető, örökzöldmezős ekézni valót.

A lányok ugrálnak majd…,  Charley nénje…,  Charley nénje – finálé, Csá-csá-csá-csá-Charley…, Egyenesen észvesztő!,  Ha nincsen autó…, Maga nekem úgy kell, mint a levegő…, Most mi három lányok… és az Orchideák. Szatmárnémetiben hat zenész összmunkája elegendő ahhoz, hogy az első taktusok működésbe hozzák a közönség szövegemlékezetét, feltöltsék a könnyzacskókat, s a refrénekhez szinte már ne is kelljenek a színpadi szereplők. A nyolc sláger slágervolta a szereposztás alapja. Manfrédi Annamária zenei vezetőként és karmesterként ügyeli a hangzásvilágot. Jótét közreműködésével, a Harag György Társulat színészei a nehéz pillanatokban sem ismerik a kiénekelhetetlent: hol a dallam hajlik a hangalkatukhoz, hol dallamkövetően rábeszélik a szöveget a zenére. Alapjaiban azonban mindenki biztosan, szeretnivalóan énekel. Ahhoz, hogy ez így lehessen, a produkció menedzsmentje bátran, és helyeselhetően, lemondott a szerepek életkorhű kiosztásáról, a diákok és felmenőik között nincs meg az emberöltőnyi korkülönbség. Az élethosszig tanulás csak nálunk újdonság. Oxfordban lehetett valaki véndiák már a bohózat megszületése idején is, most pedig éppen, hogy igen. Különösen akkor, ha a színész temperamentumos, szerelmesen pulzáló és akrobatikus. Mert miről is szól a darab?

Charley és barátja, Jack beleszeretnek a szép Spittigue lányokba, Kittybe ás Annie-ba, akiket apjuk féltékenyen őriz. Ráadásul a fiatalembereket nem veti fel a pénz, ezért esélyük sincs a zord apa jóindulatát elnyerni. Charley nénjének, a dúsgazdag milliomosnak látogatása azonban reményt kelt a fiatalokban. Remek tervet eszelnek ki, ám mindent tönkre tenni látszik, hogy Donna Lucia, a néni nem érkezik meg. Ezen az apróságon hamar túlteszik magukat a fiatalemberek és ráveszik barátjukat, hogy játssza el a néni szerepét. Minden szépen halad addig, míg a valódi Donna Lucia meg nem érkezik.

A szerelemvalló expozíciós tételekre az első elágazási jel akkor következik, amikor színre lép Nagy Orbán mint Brasett, az arisztokratikus szolga, leheletfinom iróniával fogadva gazdái urizálását. Különös figyelemmel van a csöppet sem úrias, közönségesen pezsgőt tolvajló, Lord Frank Babberley, oxfordi diák iránt, akinek hamarosan – mintegy vezeklésképpen a tettéért – női ruhákat kell öltenie, hogy eljátssza az első vizitvacsorán Charley nénje szerepét. Nagy Csongor Zsolt masszív bariton özvegy; Brazíliában, a majmok hazájában bizonyára ilyenné özvegyülnek az Európából oda férjesedő nők, főképpen a szigetországiak. Az előző század elején, a Magyar Színházban Csortos Gyula volt a címszereplő. Szoknyát, fűzőt, kékszalagos női bugyogót viselt. „A merész s egyben eredeti ötletet a szerző ízlésesen, épp annyi elmésséggel, mint tudással viszi diadalra” – jegyezte fel a kor jeles színi krónikása, Kosztolányi Dezső. Bessenyei István, a szatmári vaudeville rendezője sem kevésbé mértékletes a humor és az érzelmek adagolásában, ám az adott szituáció kínálkozó komikumforrásai közül egy másikat választ: színpadán az ál-néni minden kecses mozdulata árulkodóan tramplinak van mutatva: a csaló diáktársak kétségbeesetten igyekeznek leplezni a mámi kitüremkedő férfiasságát, teljesen fölöslegesen: Spittigue hozományreménye és a lányok szerelmes vágyakozása álomba ringat minden gyanút: az epekedőknek a vakság elemi érdekük.

A színrevitel másik erénye, hogy tartózkodik, és távol tart minden színészt az elhamarkodottságtól. Aldobolyi professzionális zenedramaturg. Az első jelenetekben Péter Attila Zsolt (Jack Topplebee, oxfordi diák) és Gaál Gyula (Charley Wykeham, oxfordi diák) ingatag lelkű szerelmesként téblábolnak a színpadon: lenn van az előadás, amiként a hősök is, maguk alatt. Fordulat a haditerv végrehajtására szövetkezés tercettje, roppant erős mozgáskísérettel. A koreográfusok, Bordás Attila és Gabriela Tănase kihasználják a színészek összes tánc- és akrobatikus képességét, precízen beosztják energiájukat, s megadják az énekes tánchoz elengedhetetlen légzésszüneteket. Ami közben fergeteges az iram a szerep szerinti ifjak számára, azonközben dallamhoz igazodóan lágyak a mozdulatok ott, ahol nincs helye a vehemenciának.

Ilyenek az egymástól elsodródott szerelmesek találkozásai. Ellenpontosan szimmetrikus szerkezetű a cselekmény. Négyen helyben szerelmesek, négyük számára az emlékeket megszépítő messzeség válik igaz-gyönyörű valósággá. Az előzőeket a közelgő elutazás rémíti, majd sarkallja tettre, az utóbbiak a messzi Indiából és Brazíliából térnek vissza a szigetországi révbe. A képletet követi le a koreográfia, s a rendezői instrukció. Rappert-Vencz Gábor (Sir Francis Topplebee, nyugalmazott indiai ezredes), akinek van szerencséje kikosaraztatni az ál-néni által, majd még nagyobb szerencséje, előtalálni a régmúltból a valaha volt legigazibb szerelmét – a vaudeville legösszetettebb, szinte drámai szerepét játssza. Ugyanez mondható el Bogár Barbara munkájáról, akinek lépésről-lépésre, apró jelenként kell felismernie a női maskarába öltözött férfiban a szíve vágyottját, párhuzamosan rezegtetve a kétség és a reménykedés húrjait. László Zita Donna Lucia d’Alvadorez, a Charley nénje. Övé a leghálásabb feladat: szerelmi beteljesüléseket és gazdagságot hoz a történet szerint, személyesen pedig olyan szerepet játszhat el fiatalon, amelyet szinte mindnyájan a szép korú Tolnay Klári alakjához kötünk. Ellenpontja, illetve Brasett, szolga párja Diószegi Attila (Stephen Spittigue, oxfordi ügyvéd): pökhendi, pénzsóvár, esetleg pedofil – egy mámorfürdős darabban nem egykönnyű boldogságot osztani neki is.

A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata beírt egy új lapot a Charley nénje Aldobolyi-korszakának diadalkódexébe.

Képek: Czinzel László

Tovább olvasom
Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű

%d blogger ezt szereti: