A tört combú súgólány esete Mejerhold gyufájával

A III. Richárd betiltva az Újvidéki Színházban

A román nyelvi gyökerű, de franciául szárnyaló Matei Vişniec emléktragédiát írt a szovjet színházi avantgárd mártír rendezőjéről, V. E. Mejerholdról. Az Újvidéki Színház csaknem teljes társulata számára feladatot jelentő előadást a román Anca Bradu rendezte.

Ferenc Ágota, Balázs Áron, Mészáros Árpád, Crnkovity Gabriella,Német Attila, Pongó Gábor

A legelső szovjet drámát, a Majakovszkij írta Buffó-misztériumot (1918) Mejerhold a szerző-baráttal közösen rendezte meg. Színhelye volt a világmindenség, egy bárka, a pokol, a paradicsom és az ígéret földje. 1921-ig sok szovjet és külföldi munkásszínház műsorára tűzte, aztán bő három évtizedre feledésbe merült, mert a kritikusok rásütötték az absztraktság és a formalizmus bélyegét. Mit tagadnánk, nem alaptalanul. Mejerhold formalista forradalmár volt, mint orosz-szovjet alkotó értelmiségi kortársai közül oly sokan.

Majakovszkij azzal magyarázta drámája meghökkentő címét, hogy művében a proletármisztérium áramát és a burzsoá buffót mutatja be, s e kettősségnek megfelelően egyesül benne a pátosz a bohóckodással, egyszerre ünnepélyes oratórium és megsemmisítő szatíra. A kontrasztdramaturgia hozama az egyedi stílus, amely ugyanakkor definiálhatatlan is. Meríthette volna témáját Vişniec a Buffó-misztérium kálváriájából, de ő valamiért olyan művet választott cselekményi alapul, amelyet Mejerhold nem állított színpadra soha: nála Shakespeare III. Richárdja a tilalmas matéria.

Balázs Áron, Magyar Attila

A mese meseien egyszerű. Próba végeztével, a kihalt színházfolyosón kezébe nyomja rendezőjének ott felejtett pakli gyufáját a tört combú súgólány, azzal az előérzettel (hangos sugallattal), hogy szüksége lesz rá hamarosan. A súgócomb kétszer tört: előbb magától, aztán orvosi ráhatásra, amikor kiderült a helytelen csontilleszkedés. Hosszú volt a gyötrelem, de már gyógyul szépen. Mire a gipszet leszedik, a rendezőt csaknem halálra vallatják. Hátra van a gipszhagyó buli, meg a kivégzés. Közben persze a súgólány előérzete nem csalt: amint a rendező átlépett a színházi homályból a köztéri homályba, menten szembetalálkozott a Fővezérrel (Sztálin elvtárssal), akinek éppen megszűnt kojtolni a pipája. Mejerhold személyesen adhatott tüzet – dicsőségesen és végzetesen. Ferenc Ágota alakítása nyit ösvényt a talányok birodalma iránt.

Molnár Gábor Nóra, f.h., Crnkovity Gabriella, Mészáros Árpád, Pongó Gábor, Elor Emina

Az előadás tartalma az, hogy a III. Richárdot próbálják. A próba a kor szellemében értendő. Ekkor éppen a teatralizmus uralkodott. Jevreinov orosz író-rendező 1913-ban megjelent könyvében (A színház mint öncél) az előadás központi tényezőjének, alkotójának a rendezőt állította be, akinek a kezében készséges, jól formálható nyersanyagként, új törvényeknek engedelmeskedve, új egységbe komponálva jelenik meg szó és mozdulat, zene, fény és szín, színész, jelmez és díszlet. Az elveit követő kortársak közös vonása a színpadiasság, a teatralitás szeretete volt, ugyanakkor az újításukat valóságformák felfedezésének is tartották, és új realizmusként hirdették. Közülük elsősorban Mejerhold neve említhető, aki 1905 körül még szimbolista-misztikus elképzelésekkel indult, s éppen ezért hamar szakított Sztanyiszlavszkij mélyen realista irányzatával. Bizonyos, általa konvencionálisnak nevezett színházformák (kínai, japán színház, commedia dell’arte) tanulmányozása és kísérleti színpadra vitele után a jelenkor vezető gondolatát a gépiségben fedezte fel. Tiltakozva minden nem-gépi ábrázolásmód ellen, előbb a nézőtér és a színpad közötti elválasztó tényezők feloldásával próbálkozott, majd a gépi gondolkodásmód kifejezésére a színészeket a biomechanika irányába terelte, a színpadot pedig újfajta masinériával töltötte meg: később a színpadi konstruktivizmus egyik szószólójává lett. Neve hosszú időn át szinte azonosult a Színházi Októberrel, a forradalmi törekvések színházával. Az alkotói módszerei azonban egyre nagyobb ellenállásra találtak, s lassan háttérbe szorult. Lényegében Mejerhold ideái ellenében alkotott Tairov. Ő az új stílus őselemeit keresve talált vissza kiindulópontként a commedia dell’arte világához: mesterszínészeket akart nevelni, akik a tökéletes testi technika birtokában szinte fölöslegessé teszik az irodalmat, a gondolatiságot, sőt néha magát a díszletet is. A szintézist kétségtelenül a fiatalon elhunyt Vahtangov – Sztanyiszlavszkij legkedvesebb és legtehetségesebb tanítványa – teremtette meg a dezilluzionáló játékosságával, amit maga fantasztikus realizmusnak nevezett.

Huszta Dániel

A III. Richárd betiltva Balázs Áron Vahtangov-stílusú magándrámája (szólója), briliáns szimfonikus kísérettel. A kíséret összhangzatában – szólamokra bontva – azonban érzékelhetjük, hogy a férfiaké kompakt és cizellált egyszerre, a nőké viszont árnyalatokban visszafogottabb, nem igazán jellemző a hangzás sokértelműsége; annyira sugárzó a nyilvánvalóság (az allegóriaszerűség), hogy az már szinte avantgárd, az elfeledett egyszerűség reneszánsza. Lehet ez a női komplikálatlanság spontán hozománya, de betudható annak is, hogy Anca Bradu nem lelkes követője rendezéseiben a Freud utáni lélekvájárok ideáinak.

E más irányú művészi elköteleződésére találunk az életrajzából levezethető magyarázatot. Vişniec egy interjújában a darabjai értő román rendezőinek sorában említi azt a Cătălina Buzoianut, akinél Anca Bradu tanult. Buzoianu a nagy bukaresti színházi virágkor egyik jelese. Nemzedéke tagjainak lehetőségük volt sűrű moszkvai-leningrádi tanulmányutakra, ösztöndíjakra, részképzésre, amelyek során természetesen Sztanyiszlavszkij iskoláját illett kijárniuk, de lehetőségük kínálkozott közben, hogy megismerkedjenek a helyi szellemi és stílusalternatívával, a szovjet késő-avantgárd áramlataival is. A kultuszrendező akkor Vahtangov volt. Eredhet innen, hogy Balázs Áron rendezői instrukciói a játékban inkább vahtangoviak, mint mejerholdosok.

A személyiségjegyek, a viselkedésformák azonban Mejerholdra vallanak, pontosabban azoknak a kivételes tehetségeknek a sorára, akiket a teljhatalmú Sztálin nagyra becsült, sőt olykor a kegyében tartott. Balázs Mejerholdja az a szuverén művész, aki konokul halad a színházeszménye megvalósítása útján, akkor pedig, amikor lebeszélik erről, a megalkuvó változtatásaival csak még reménytelenebb helyzetbe sodorja magát. A születetten autonóm elme autonóm módon reagál a kihívásokra; mondhatni, szellemi autoimmun-betegség áldozata lesz. Alapképzete, hogy pozitív hősként láttassa III. Richárdot, abszurd idea, ám pengeéles elmével adott látlelet. A zsarnok nem eredendően gonosz: a hatalmasság szerep. A hatalomgyakorló ember művész: a legnagyobb hatalmat gyakorló lény a legnagyobb művész. Sztálin művésztársként tekintett Bulgakovra, Mejerholdra, Gorkijra vagy Babelre – és a művészek, őreá viszont.

Pongó Gábor, Ferenc Ágota, Német Attila, Elor Emina, Mészáros Árpád, Balázs Áron, Crnkovity Gabriella

A III. Richárd betiltva út a kegyencségtől a kegyvesztésig, egy kitalált rémálom keretében. A színpad cárja megütközik a Szovjetunió cárjával. Szimbiózis (egymásrautaltság): egymás által vannak, s egymásból, de egymás ellen élnek. Rokonszerepek: hatalom a világ felett az egyik oldalon, hatalom a színészek és a közönség felett a másikon. Rokon a dilemma is: kéjük forrása vajon maga a hatalomgyakorlás-e, vagy éppenséggel a hatalmuk látványában való gyönyörködés? Számíthat-e a rendező a színésze lojalitására, amikor azt követeli tőle, hogy megnyilatkozásában az inger érzékelésére adott reakció előzze meg az inger észlelését, vagyis ne a feltételes reflexei, hanem a feltétlenek alapján, artikulálatlanul cselekedjék; tehát a homo sapiensi pozíciójából visszatereli őt a természeti énje felé (biomechanika). Hol a rajongó engedelmesség határa?

Sirmer  Zoltán

A népnek cárigénye van, a színész rendezőre vágyik, valahol valami megbomlik, mégis, amikor a hatalmi erővonalak kereszteződésében találják magukat az alattvalók. A határhelyzet a színészektől összetett alázatot követel: a szöveg, a rendezőuralom és a fenyegető politikai erő szimultán tisztelete teszi őket aggódó-engedelmes zendülőkké, beleélően szkeptikus, értő-érző bábokká, mindig a rendező akarata, és a maguk pillanatnyi félelemfoka (külső fenyegetettség érzete) szerint. Az álom, az emlék és a valóság fúziójaként lecsapódó látomások sorjáznak. A vélemény kiszorítja a színről a megfogalmazóját, előáll a behelyettesíthetőség állapota. Magyar Attila (III. Richárd, Börtönőr) lehet a beleérző hatalmasság, míg Sirmer Zoltán (Fővezér, Édesapa) a cinikus-narcisztikus feljebbvaló, ám a négyük funkciója azonos: személyükben leli tárgyát a szorongással súlyosbodott rettegés. Természetes ebben az álomban, hogy a gyötrelem is szerep. A kínviselés eleganciája azonban kiváltja az inkvizítorok dacreakcióját, és állásféltő igyekezetét. Túlteljesítenek a vallatásban: az álomból való ébredés: a halál.

Balázs Áron, Sirmer Zoltán

Anca Bradu rendezése Újvidéken értékekben gazdag, emlékezetes; megmutatkozik benne a társulat ereje, s ugyanakkor az oroszossága révén, előhívott belőlem egy feltételezést: mintha Matei Vişniec ismerte volna a darab megírásakor Bulgakovnak a Moliere-ről és a Napkirályról írott drámáját, Az álszentek összeesküvését (Képmutatók cselszövése). Nem baj. A zsarnokságról nem lehet eleget beszélni. 

Fotó: Srđan Doroški