A szögesdróton innen és túl

Zoltán újratemetve – a beregszásziak Kisvárdán

Holtukban elválasztott szerelmesek. Gondolatébresztő előadással jelentkezett a XXVII. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján Vidnyánszky Attila rendezésében a beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház társulata.

Egy kihantolt test utazása és utaztatása az igazság és szerelem kettőségének mezsgyéi között. Az igazság, amely mindig egy felállított rendszer függvénye: ember tákolta roskatag fal, melynek malteréből kihagyták a józan észt, s helyette a hatalom aberráltsága az összetartó anyag. A szerelem, amely még a halál után sem nyerhet beteljesülést, hiszen aki életében a rendszer ellensége, azt a kimúlás természetszerűen nem védi a megérdemelt büntetéstől. Egy örökön érvényes játék, amelyben nem létezik az abszurditás, mivel megélt valóságok pillérein folyik. A lakók által elfogadott realitás számunkra hol alábukik, hol a vízfelszínen lebeg, de építkezésének köszönhetően soha nem süllyed el.

A rendező – stílusához híven – a játéktér kialakításában ismét kitolta a befogadói képzelet határait: egyre ment, hogy a kifeszített szögesdrót (szúrósdrót) melyik oldalán vagyunk, a történet mindenképp reánk vonatkozott. A nézőket félhomály zárta körbe, a várkert szabad ege alatt felállított reflektorok fényében egy kis, szögesdrótokkal határolt terület rajzolódott ki, benne őrtorony meg szolgálati viskó, kint határbódé, távolabb sírok. Az egész terület katonai körlet benyomását keltette, s a metszően hűvösre fordult estén, az izzó reflektorfényben az esőcseppek baljósan csillogtak.
Tehát, részint a természet közbeavatkozásával, az első hangulati pozíciónk az, hogy valami diktatúrában ülünk. Aztán, a játék kezdetekor, a fogadókép egy kiürített falu látványára változik. (Tördelő dramaturgiát követ Vidnyánszky, tudatosan bátorít a képzettársításra.) Ez a kép lehet allegorikus: az ott lakó, mások által kijelölt sorsú emberek érzelmi világának jelképe; a tudatukban keletkező űré, amely a folytonosan kudarcba fulladó harcuk értelmének keresése során keletkezett.

A történet valós alapokon nyugszik. A darab szerzője, Zelei Miklós Kisszelmenc és Nagyszelmenc kálváriáját dolgozza fel. Az ikerfalu 1920-ig a Magyar királyság részét képezte, később Csehszlovákiához került. Végül, a II. Világháború után, az ikerfalu kisszelmenci részét bekebelezte a Szovjetunió, míg a nagyszelmencit újra Csehszlovákiához csatolták, a határt pedig a falu fő utcáján húzták meg. A cselekmény középpontjában az a küzdelem áll, amelyet a falubeliek egy elhunyt szovjet állampolgárságú magyarnak, Zoltán Zoltánovics Zoltánnak – Rácz József személyesíti meg – a menyasszonya mellé történő újratemetéséért folytnak.

Az allegorizáló játékosság jóvoltából, nehéz lenne nem ráismernünk a saját valóságunk képtelenségére. Ez a rendszer elmúlt – gondolnánk –, ilyen nem történhet meg többé, de vajon tényleg elvesztette relevanciáját a 21. században, vagy csupán ismét csukott szemmel próbáljuk élni napjainkat? Vidnyánszky Attila és a társulat munkája híven reflektál aktuális történésekre a művészet szócsövén keresztül, miközben mi, befogadók, egy felforgatott világ igazságába vagyunk készek belelépni.

A színpadi országhatár először a szovjet-csehszlovák, majd az ukrán-szlovák határvonalat jelenti. A szereplők szovjet határőrök és hivatalosságok, valamint az ikerfaluból, a távol északi fölszabadult fogolytáborból és Amerikából összegyűlt rokonság. Felfedezhetjük bennük a kommunizmus által kitermelt valahány személyiség archetípusát: a meghasonló, a csendben küzdő vagy hangosan tűrő, beletörődött és ellenszegülésben kiégett emberek tábora ez. A halott jegyespárt a falu közepén húzódó szögesdrót választja el az örök együttléttől. A vőlegénye Gulagra hurcolásába belepusztult menyasszony, Kapusi Júlia – a néma tünemény szerepe a Tarpai Viktóriáé – a szovjet határ túloldalán, Csehszlovákiában van eltemetve. A megjelenített világ abszurditása nem merül ki a temetési menet számára minduntalan megújuló vasfüggönnyel, a hivatalos átkelési procedúrák kísérteties hasonlóságával. A rendező ad absurdum fokozza a helyzetet a nemzetiségi-szovjet határőrparancsnok beosztott-temető magánszámával, amelynek a végére az orosz-szovjet komisszár nő kurjantása tesz pontot időlegesen. Valójában, ez a jelenet a Szovjetunió széthullásának allegóriája. A rendszerváltást követően innen (morálisan és ténylegesen innen) hantolják ki a halottat, hogy végakaratát érvényesítve, egyesítsék szerelmével. A próbálkozás ismét kudarcba fullad, s a pattanásig feszített ideghelyzetben egy nő ernyedt sóhajkiáltását halljuk: „Elég!” És nem. Nem adják fel a harcot, dacára a felismerésnek, hogy az igazságszolgáltatáshoz az élet is, a halál is hiábavaló.

A történet kuszára daraboltságát egymásba oldja a fekete humor, a groteszk képkockák pörgetése: elfogadhatóvá válik a valóságos és tudatmódosított állapotok örvényszerű kavargása. Ebben a vízióban a szocialista rezsim minden rezdülése, felfogásának zsibbadtsága pilleként szóródik szét, majd fagy meg a levegőben. Olyan mondatok elhangzása, mint „a hulla a legengedelmesebb állampolgár, magától oszlik”, nem hat már meghökkentőként, hiszen természetességében simul a kitágított tűréshatárhoz. Máskor, egy másik világban, a mondat, hogy ha elültetsz egy fát, talán az unokáid is lesz, ahova felakasszák magukat, morbid viccként hangzana, ellenben itt egy zsigeri igazság kódolásáról van szó. Hiszen, hol húzódik az a világ, ahol a halál utáni továbbélés nem a megőrzött emlékekben van, de nem is a hőstettekben, hanem sokkal inkább a büntethető állampolgári létben, amely már szinte kötelességnek számít. Egy állampolgár kötelessége lesz büntethetőnek lenni attól függetlenül, hogy milyen létállapotban van éppen. Így, inkább megélt valóságokról beszélhetünk, mint groteszk játékról.

A rendezői elv ismét nem hagyja lankadni a nézői figyelmet. A tér kettőzésén keresztül több szálra bomlanak az egy időben futó jelenetek. Eldönthetjük, hogy a vasfüggönyt körüllebegő, némán ácsorgó halott menyasszony, a vívódó falusiak, esetleg a parancsot osztogató helyőr vagy a tér másik oldalán elhelyezett lesben, puskáját szorongató határőr vonalát követjük, vagy próbát teszünk az összkép kialakítására. Kétségtelen, hogy a kialakított tér az egyik főszereplője az előadásnak, hiszen a várkerti hidegben átfagyott testünkkel kell törekednünk a befogadásra, s ez által még valósabbá válik, a darabot formáló minden díszletelem.

A teret övező szögesdrót nem a színészeket határolja el a nézőktől, hanem a kisszelmencieket a nagyszelmenciektől, a szovjeteket a csehszlovákoktól, majd az ukránokat a szlovákoktól. Elfogadjuk a helyzetet, vele együtt élünk. Ennek ellenére, az intenzív színészi jelenlét elengedhetetlen. A saját öntudatával és hivatásával küzdő, magára hagyott Gyimocska közhatárőr – Melnyicsuk Oleg alakítása – nélkül, a puszta mese nem ábrázolhatná hűen azt az állapotot, amelyben a kommunizmus kényszere elidegeníti az ismerősöket, személytelenné teszi a mindennapokat. A Pártszekretár és felesége, Szabó Imre és Béres Ildikó játékán keresztül mutatkozik meg a rendszer feltétel nélküli kiszolgálóinak gondolkodása, illetve látjuk meg azt a sorsot, amelyet az emberek maguknak generálnak. Jancsi örvend, hogy emberré lehetett szovjet állampolgárságával, miközben nyilallásszerűen vág belénk az elveszettség érzete. Még a Szentírás sem lehet kivétel egy ilyen rendszer alól, hiszen ha most nincs is benne a Szovjetunió, majd lesz, idő kérdése – hangzik a szereplő határozott kijelentése. A megélt valóságot nagyban alakítja továbbá, a helyőrség udvarán szolgálók már idézett története. A már eleve adott diktatórikusság megjelenik Irina (Orosz Melinda) személyjegyében, aki erőfeszítés nélkül képes bábjátékos módjára mozgatni a zsarnok Izumurd Abdullovicsot. Ivaskovics Viktor játéka révén, karaktere látszólag a hierarchia csúcsán áll, miközben az ő élete is csak önámítások sorozata, azt irányítja, akit sekélyes személyisége és álrangja maga alá tud gyűrni.

Minden színészi alakítás egy-egy öltéssé válik a folyamatosan alakuló, de állandóan félkész politikai rendszerek matériáján. Világunkban szétmállanak az ideológiai kötelékek: felszínesnek bizonyulnak a különbségek a demokrácia vagy a szocializmus fogalomkörében: minden szó ugyanannak a rendszernek lesz új fényben csillogó köntöse. És az állandóság az emberek nyelvén így hangzik: „akárhogy írják a nevét, úgyis szarul él”.

A Zoltán újratemetve egyetemes tragigroteszk. E nélkül a történelmi keret nélkül is érvényt nyerne, reprezentálna egy olyan világot, amelyben a stupid politikai ideológiák az élet bármely területére, a létezés bármely szakaszára ráépülhetnek: bármely mesei fordulat humora válhat fanyar realitássá, ahol egy szögesdrótkerítés, egy tárgy, képes lesz az élet különböző stádiumait kettéosztva ellehetetleníteni. Nincs gondtalan születés, nincs boldog esküvő, sem minden gondot megszüntető végső elmúlás. A végső felkiáltás is, a valósággá merevedett abszurd légkörbe belehasító, elhaló sóhaj csupán.

Fotó: Szebeni-Szabó Róbert