A színpad gyógyít

Kisvárdai beszélgetés Czikó Juliánnával

A Csíki Játékszín társulatának egyik tagjával, Czikó Juliánnával, beszélgettem Kisvárdáról, a fesztiválról, Édes Annáról és az őket körüllengő hangulatról, előérzetekről, vészjelekről.

– Hogy telik Kisvárdán, mikor érkeztetek? 

Tegnapelőtt estére érkeztünk meg, tegnap játszottunk, és még egy előadást is meg tudtunk nézni: az Antosát.

– Akkor, ha sűrítve is, de élménydús volt ez a rövid idő, amit itt töltöttetek. Mesélnél egy kicsit az Antosához fűződő érzéseidről.

Nekem nagyon tetszett. Én egy színésznő, Péter Hilda, alakítására voltam nagyon kíváncsi ebben az előadásban. Róla nagyon sokat hallottam, láttam őt egyszer a főiskolás éveim alatt játszani, de akkor más szemszögből, más érzetekkel figyeltem alakítását. Most pedig, egy más fejjel álltam hozzá játékához, más emlékekkel, és felkavart.

– Mi volt az, ami felkavart?
Úgy egyáltalán az előadást éreztem jól értelmezettnek, hogy nem volt mellécsúszás, nem volt diszharmónia. Tehát, hogy az a kapcsolódás, ami a színészek között létre kell jöjjön, az megtörtént, ami a leglényegesebb egy alkotói közösségen belül, ami meg kell legyen, az jelen is volt. Ennek a színésznőnek az egész hozzáállása a világhoz, az egész lénye olyan, hogy beaktiválja a körülötte lévő színészeket. Így, az ő energiája, az ő őszintesége aktiválta a játszókat, akik más eszközökkel dolgoznak, ugyan pontosak és szépen megformált eszközök, de ettől a kisugárzásától válnak élettelibbé szerintem. Én nagyon örültem, hogy meg tudtam nézni ezt az előadást, izgultam a buszon, hogy érjek ide. És méghozzá úgy tudtam ideérni, hogy még egy sörre is volt időm.

– Kipihentek tudtatok nekiindulni a másnapi előadásnak?
Én igyekeztem pihenten nekiindulni, mert engem lelkileg is és fizikailag is megterhel ez az előadás. És olyan érdekes, hogy egyszerre terhel le és ürít ki, tehát egyidőben gyógyít is. Így, jobbnak gondolom tiszta fejjel és pihenten nekimenni ennek a feladatnak, ennek az eseménynek, ami megtörténik.

 

– És mennyire érzed jól sikerültnek a tegnapi előadást?
Olyan furcsa volt, mert ugye ez Kisvárda, és a színésznek dolgozik a hiúsága, hogy itt most olyan nagy fejek néznek meg engem, jól kell majd teljesítenem. Ezért elkezdtem keresni a vészjeleket. Azokat a jeleket, amelyek az univerzummal nem egyek. Volt olyan, hogy a próba során a kezemből kiejtettem valamit, és arra gondoltam, hogy ez most azt jelenti, hogy én nem kéne itt legyek. De ugyanakkor voltak olyan pillanatok, magában az előadásban, amikor például szétcsúszott az ágy, és ott konstatáltam az előadás alatt, hogy ez most azért van, hogy megerősítsen, egy pozitív jel.

– Hogyan éltétek meg ezt a be nem tervezett eseményt az előadás alatt?
Hát, én derűsen felkacagtam. Tehát egy pillanatra olyan érzés fogott el, hogy nem azt mondom, civillé váltam, hanem én sosem kacagtam fel ilyen derűsen, én sosem örvendtem a helyzetnek eddig. Én azt éreztem, hogy a figurában váltok át erre a derűre, abban az életérzésben, abban a fikcióban, amelyben én ott léteztem. Boldog tudtam lenni, tudtam örülni.

– Ez az első alkalom, hogy Kisvárdán vagy?

Nem, a főiskolából hoztunk még ide előadást, a Parasztoperát, azt hiszem, hogy négy évvel ezelőtt, amikor első éves mesteris voltam. Az volt az első Kisvárdás élményem. 

Nekem egy olyan találkozóhely ez, ami izgat. Mi, színészként, dolgozunk emberekkel, rendezőkkel, összeforrunk, megszeretjük egymást, vagy nem, és vágyunk egymásra, hogy lássuk egymást, hogy újra találkozzunk. És hát ez egy ilyen hely, hogy már izgatottá válsz attól, hogy felülsz a buszra és arra gondolsz, hogy vajon kikkel fogsz találkozni, vagy milyen előadások lesznek, és kiket tudsz majd megnézni.

Például a rendezővel is itt találkozhattam újra, mert a bemutató után ő elment. Ilyenkor azt érzed, hogy magadra vagy hagyva, meg vagy illetődve, de csinálod tovább az egészet. És ez a rendezvény lehetővé teszi, hogy újra találkozzatok, és újra ugyanazt érezzétek.

(A riport 2015. június 26-án készült.)

Képek: Sándor Levente és Szebeni-Szabó Róbert