„A színházban mindent lehet, kivéve élni”
POSzT Nyílt Fórum
Darvasi László Odakint című drámáját felolvasó színházi formában adták elő a POSzT-on, a Nyílt Fórum részeként.
A darab a teljes káosz hangzásvilágából indít. A „színház a színházban” itt nem csupán egyetlen jelenet erejéig manifesztálódik, hanem a darab egészén végighúzódó gesztusról van szó, mi több, olyan, akárha a színház vécécsészéjébe helyezett torz tükörbe néznénk, minden szereplő rosszabbik oldalát mutatja. A Darvasi László mű egyszerre adja a színházi élet paródiáját és funkcionál társadalomkritikaként. Az Odakint című 2016-os drámának ilyen értelemben csak fonákja van, színe alig, java pedig végképp nincs, maximum némi keserű humor formájában. Iróniája, szarkazmusa persze kétségkívül szórakoztató, ugyanakkor megrendítő is, a néző megélheti azt a speciális állapotot, amelyben a szív kétfelé facsarodik, egyfelől a szomorú, kilátástalanság alaphangulatát árasztó mű savanyúsága savazza, másfelől a poénokkal átitatott és felhígított merengés lúgozza ki dobogó szervet.
A néző, mivel nézősége pillanatában nem tudja teljesen kivonni magát néző-identitása uralma alól, szükségképpen azonosul a színházi légkörrel, mint drámai alapszituációval. Darvasi László drámája tulajdonképpen a shakespeare-i, „színház az egész világ” gondolatának továbbfejlesztett és aktualizált parafrázisa. A rendező, s az alkotók nem restek jó 20-szor, 30-szor sem elsütni ugyanazokat a poénokat, amik nagyjából a következő néző-és színházgúnyoló pamflet-részleteit karikírozzák tovább: az előadás közben megszólaló mobiltelefont, a túl hangos köhögést és a rendező rendezetlenségét. A szerző mindezt nyilvánvaló politikai áthallásokkal tetézi „ itt hallgatni kell…”. Az aktuálpolitikai színezetet erősíti a 3-4 percenként beszűrődő és fölerősödő tüntetés zaja is: „ Takarodj!”. A másik elidegenítő vagy refrénképző ismétlődés a „Köszönjük Tamás” egybehangzó mormolása, mellyel a társulat Ascher Tamás iránti tiszteletét avagy kötődését igyekszik kifejezni. Érdekes azonban megfigyelni, hogy mindaz, ami kezdetben a kötődést fejezi ki, avagy épp a politikai ellenzékiséget, később hogyan veszti súlyát, majd válik jelentés nélküli „refrénné” avagy elidegenítő motívummá a káosz mindent meglebegtető vizében.
A színháztermen kívüliség, az odakint a mindenkori Odakint lesz, az überodakint.: „bármikor kibaszatnak odabentről”. Egyetlen allegóriává sűrűsödik az előadás, amelyben társadalomfilozófia, társadalomkritika és a posztmodern commedia del’arte karakterei találkoznak. Néhány jelenet alatt születik meg a távolságokat áthidaló metafora-rendszer, abszurd humor és energikus lelemény. A darab belső logikája némileg párhuzamot mutat, egy másik, a POSZT-on előadott felolvasó színházi előadással is, Térey János A Legkisebb Jégkorszak című verses regénye alapján komponált művel, melyben ugyancsak tisztán kivehetőek az elmúlt évek politikai és sajtóeseményei, valamint korunk társadalmi dilemmái akár a párkapcsolatok, akár a szülés témakörében. Az előadás dramaturgiai csúcspontjának tekinthető, amikor a „színház a színházban” részeként a darab fő cselekményszálát adó rendezésben a rendező barátnője „beleszül” a darabba, így aratva teljes sikert és váltva ki tapsorkánt.
Amennyiben bizonyos jellemvonásoktól, viselkedési mintázatoktól való elundorítás volt a szerző és a színművet feldolgozó Bagó Bertalan (rendező) és Lőkös Ildikó (dramaturg) műve úgy a cél maximálisan megvalósultnak tekinthető. Kérdés marad ugyanakkor, hogy szabad-e a megrugdosott nézői lelket csupán a humor mankóit kezébe adva magára hagyni, vagy még az is a rendező dolga, hogy a dráma, mint helyzetjelentés megtétele után lélekvezetési kresz-táblákat és gondolat-forgalom irányító rendőröket is bevessen a biztosabb végeredmény érdekében? A kérdésre adott válaszok az útkereszteződésnél is nagyobb arányban ágaznak sokfelé, művészetelméleti kérdésként azonban mindenképpen fontos lehet annak a problémafelvetésnek a megválaszolása, hogy hol található az a pont, ahol az írónak, rendezőnek hátra „kell” lépnie és ahol már nem „kell” segítenie a nézőt, befogadót a megoldás-találásban?.
Viola Szandra