A színész szava

– A kulturálatlanság diadaléveit éljük, a színháznak nincs komoly hatása az emberekre és ez meglátszik a társadalmon is – mondta Szalma Tamás, a Veszprémi Petőfi Színház Jászai Mari-díjas népszerű színművésze, aki soha nem rejti véka alá véleményét, legyen szó a szakmájáról vagy a közállapotokról.

Amikor leültünk beszélgetni arról, hogy mennyit is ér ma egy színész szava, nagy hévvel, ugyanakkor bő iróniával ecsetelte, hogy szerinte semmit, majd javítva önmagát hozzáfűzte: amennyit elhisznek neki a nézők.

Szalma Tamás kemény, de egyenes ember. Van tartása, ereje, tekintélye. Az intelligens, a világ dolgaival tisztában lévő, tájékozott, művelt egyéniségek közé tartozik. Remek színész, ezt sokszor bizonyította, a magyar és világirodalom legnagyobb szerepeit játszotta már el eddigi pályafutása során. Van karizmája, bármikor jelen tud lenni a színpadon szavak nélkül is. Az ő nevét nem lehetne szóviccbe önteni, mert a Szalma nem láng, hanem tűz. Láttam ordítani, ajtót csapkodni egy sikertelen próba után, dühöngött, hogy nem tudta kihozni magából azt, amit akart, sértett már meg kollégát, de csak a benne rejlő maximalizmus miatt. Mindemellett Szalma Tamással jól el lehet beszélgetni szakmáról, zenéről, sorsról, tud telt házakat vonzani, képes a nehézsúlyú futamokra. Rá lehet rakni a vállára a terhet, bírja és őserővel hordozza.

Veszprémben az elmúlt két évben róla is szóltak a Petőfi Színház előadásai, sokat tett azért, hogy a teátrum produkcióiról mindig a minőség jusson a nézők eszébe. Mert ő a minőség embere. Olyan színész, aki nem lenézi, hanem felemeli a nézőt, aki nem kioktatni akarja a közönséget, hanem megmutatni azt, hogy vannak értékek. Most három epizódban próbáltam megfejteni vele, mennyit is ér ma a színész szava, történetesen, ha Szalma Tamásnak hívják.

Első szó: Igazságérzet

– Vékony és alacsony az ingerküszöböm, ha igazságtalanságot érzek, s mindig vállalom a véleményem. Én ebbe nőttem fel, nekem a példaképeim is ilyen emberek. A pályafutásom alatt szinte mindig a hangadók között voltam, akadtak ezzel kapcsolatban jó és rossz élményeim, botrányaim. Sokszor nem is önmagamért harcoltam, hanem szakmáért, kollégákért. Az egész pályám az úgynevezett rendezői színház időszakára esik, amikor elkezdődött a színházakban a „színháztalanítás”. Ez ellen gyakran felemeltem a szavam, ám volt hogy azt vettem észre, amikor kimondtam egy színházban, hogy ugye srácok, akkor már nem volt mögöttem senki. Egy időben elhatároztam, hogy kedves leszek mindenkivel, de akkor meg nem éreztem jól magam, mintha nem lettem volna azonos önmagammal. Aztán rájöttem, nem kell nekem mindenkivel kedvesnek lennem, azért, hogy mindenáron szeressenek, elég, ha az ember korrekt és tisztességes, még akkor sem biztos, hogy szeretik. Ez a világ nem olyan, hogy ezek a tulajdonságok ma szerethetőek. Már csendesebb, nyugodtabb vagyok, mint a „csúcséveimben”. Saját magammal szemben vannak elvárásaim és igyekszem a bennem rejlő mérce szerint megfelelni ezeknek. Úgy, ahogy pályafutásom elején Ruszt Józseftől tanultam. Kaposvárra is azért szerződtem, mert tanulni akartam. Ebből a szempontból sokat jelentett az a hat év. Talán Kaposvárnak köszönhetem azt is, hogy a mai napig nem hiszek abban, hogy a színészet munka. Ez egy hivatás, ahogy egy pap vagy egy agysebész sem úgy indul el otthonról, hogy azt mondja: megyek dolgozni. Ők is az emberekért gyakorolják a hivatásukat és a színész is. Az előadások  létrehozása közben viszont mi okozunk egymásnak sebesüléseket, de éppen azért, mert ez nem munka – mint ahogy mondjuk az autószerelő meghúz egy csavart, – hanem az emberből jövő és az emberben rejlő alkotói és teremtői folyamatok színtere. Ezért is zavar, hogy ha a színpadon nincs rend, ha szellemi, szakmai értelemben piszok van. Türelmetlen vagyok, ha nem érzek összhangot a célok és az eszközök között azért, hogy valami megszülessen. A szülés is tiszta, steril körülmények között zajlik a kórházban, miért ne várnánk el ezt a színháztól. Igaz, ma a kulturálatlanság diadal éveit éljük, a színháznak nincs komoly hatása az emberekre és ez meglátszik a társadalmon is.

 

Második szó: Tét

– Tét nélkül semmit sem érdemes csinálni az életben. Nekem sok év után most megint jött egy olyan feladat itt Veszprémben, ami megújította bennem ezt az érzést. Valló Péter – aki pályám elején tanított – nemrég rám bízta Carl Sternheim A bugyogó című darabjának főszerepét. Remek előadás született, még akkor is ezt mondom, ha nem mindenkinek tetszett a nézők közül. Tudtuk, hogy így lesz ez, de a színésznek is szüksége van olyan szerepekre, amelyekben időnként megmérheti magát. Muszáj olyan feladatokat kapnunk, ami megújít. Tudnunk kell készen lenni az új dolgokra. Én megint készen vagyok, csak még nem tudom mire. Ez a szerep nagyon jó időben jött nekem és megint úgy feltöltött, hogy talán húsz évre elég lesz. Amúgy is nagyon szerencsés vagyok, jó évek vannak most mögöttem. Ez egy hányatott sorsú színház volt jó ideig, s amikor Bujtor Istvánék idekerültek, elkezdődött egy jó irányú változás. Olyan rendezők érkeztek, akikkel öröm volt dolgozni. Nekem a Bereményi Gézával való találkozás különösen meghatározó volt itt. Tétje lett ennek is. Azon kívül, hogy az ő dalszövegei nekem ikonszerűen vannak jelen az életemben, mondhatom azt, hogy barátok lettünk. Először rám bízta az Indul a bakterházban Csendőr Géza szerepét. Számomra nincs kis és nagy szerep, természetes volt, hogy vállalom az epizódalakítást. És olyan jól sikerült ezt megoldani, hogy minden szerénytelenség nélkül állíthatom, sikeres lett ez a figura a darabban és a nézők körében. Ekkor már Géza eldöntötte, hogy a Régimódi történetben rám bízza idősebb Jablonczay Kálmán szerepét. Ennek az előadásnak a fogadtatása a közönség és a szakma körében is olyan egyöntetűen sikeres volt, hogy bizonyította, érdemes a minőség szintjén emelni a tétet. És mindez Csendőr Géza szerepével kezdődött nekem itt. Aztán jött a Hyppolit, a lakáj Pistával (Bujtor István – a szerző), amit megint szerettem csinálni, Vidnyánszky Attilával a Moliére, Szinetár Miklóssal a Tisztújítás, Valló Péterrel az Édes Anna. Most mondja valaki, hogy nem vagyok szerencsés egy vidéki színházban? Még annak is lett időközben tétje, hogy a lányom a színi pályát választotta és neki óhatatlanul példaképe vagyok.

 

Harmadik szó: Irónia

– Mondják, hogy ironikus vagyok. Szerintem senki nem születik ironikusnak, ez folyamatosan rakódik le az emberben az évek során, ahogy változunk. Kiabáltam, ütöttem az asztalt én is régen, aztán a konfrontációkat is megpróbáltam a fanyar, csipkelődős megjegyzésekkel elrendezni. Magammal szemben is alkalmazom ezt, így aztán inkább már önirónia lesz a dologból. Soha nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy, ha valaki idősebb színész lesz, akkor gyakran elkezd nagyon bölcsnek látszani és úgy is viselkedni. Pedig attól, hogy bárki időssé válik, még nem biztos, hogy okos is lesz. Az pedig, hogy ki a jó vagy rossz színész, nem korfüggő. Mindig mondják, hogy régen más volt ez a szakma, volt 1500 színész és mindenki ismerte a másikat. Szerintem most sincs ez másképp, ma is csak 1500 színész van és tudunk is egymásról. És, hogy mindeközben mennyit is ér egy színész szava? Amennyit elhisznek neki. Néha semmit, máskor meg mindent.

Varga Róbert