A Szigligeti három évadja

Balázs Péterrel, a szolnoki Szigligeti Színház igazgatójával beszélgettünk az eddig elért eredményekről, és a jövőről.

– Kérlek, értékeld az elmúlt három szolnoki évadot!

– A cél, amit úgy fogalmaztunk meg, hogy ne keressük mindenáron a nagy dolgokat, hanem csak végezzük rendesen a dolgunkat, meghozta a gyümölcsét. Nem azt terveztük el, hogy létrehozunk egy nagyszabású produkciót, amely majd az egész világot megrengeti, hanem megkerestük a legszélesebb rétegeket megérintő színházi formát. Már rögtön az első évben megrázó erejű előadások születtek. Az angyalok nem sírnak, az Oliver, a Feketeszárú cseresznye, és bátorságunkat jellemzően sikerült létrehozni egy szilveszteri gálaműsort, melynek nagy visszhangja volt. Ez folytatódott a következő évadban is. Maga a tény, hogy e három szezon alatt 18 nagyszínházi bemutatónk volt: Liliomfi, Országúton, Bánk bán, Romeo és Júlia, Kakukkfészek, Vízkereszt, és a zenések: A vörös Pimpernel, Leányvásár, Csókos asszony, meg a stúdiószínházi többiek, a Zárt tárgyalástól, a Szépségszalonon át az Őrült naplójáig, mind azt bizonyítja, érdemes magas színvonalú, de követhető színházat csinálni. Felnevelődött egy fiatal színészcsapat, elláttuk őket szerepekkel, a jövőképük kibontakozott, a lehetőségeik biztosítva vannak. A közönség kíváncsiságát felkeltettük, az összes bérletünket eladtuk. Elegünk lett a stúdióelőadások hányattatott körülményeiből, felépítettük az új stúdiószínházunkat a Szín-Mű-Helyt, mely otthont ad a szolnoki ifjúságnak, illetve a színházi ifjúság kísérletező kedvének, szellemi frissességének. Megszületett az Ádámok és Évák Ünnepe összifjúsági jamboree-ja, melyet idén – Az ember tragédiája után – a Bibliából vett történetek feldolgozásával folytatunk. Már harmadik alkalommal jelentkeztünk a Határok nélkül Gálával szilveszterkor. A világ minden részéről kapjuk a gratuláló és köszönő üzeneteket. Ezekkel az eredményekkel lépünk a negyedik szezonunkba, melyben jeles szerzők és jeles rendezők lépnek színre. Igazán ütőképes, kicsi, de nyitott társulatunk képes eljutni „sic itur ad astra” – a csillagokig. Ezen kívül immáron szintén harmadik alkalommal szervezzük az Ökumenikus Napokat a megértés, az egymás értékeire való figyelem, a szeretet jegyében. Nem törekszünk arra, hogy a sikert növeljük, tesszük a dolgunkat, és ha ez sikert hoz, örömmel és megnyugvással konstatáljuk. Természetesen, ha nem lenne még kívánni való, akkor ez nem is tölthetne el bennünket örömmel, mert ahhoz, hogy valami igazán jó legyen, ahhoz kell egy kis hiányérzet. Ez az egészséges.

Végtelenül büszke vagyok a szolnoki színház társulatára, a színház dolgozóira. Büszke vagyok Szolnok városára is, a megyére is, akik elismervén a rengeteg munkánkat, a színházat kitüntetésben részesítette. Az újból és újból megújuló gondolkodás a biztosítéka a jövő sikereinek, lám, érdemes fáradozni, értéket teremteni. Egy láthatatlan csomagot viszünk magunkkal, aminek meg kell érkeznie valamikor a közönséghez. Ha az egyik ember kidől, akkor átveszi a másik.

– És létrejött a Magyar Teátrumi Társaság.

– Úgy van. Nagyon büszke vagyok rá, hogy mi trombitáltuk össze először az új, a velünk egy ízlésű direktorokat 2008-ban, hogy alapítsunk egy új színházi egyesületet, mely végre a „másként gondolkodók”, azaz a mi érdekeinket is képviseli. Mennyire nem tetszett ez az addigi hatalom birtokosoknak! Elmondtak bennünket mindennek, az előítélet beszélt belőlük, ám most, hogy rájöttek, nem ellenük van ez az egész, hanem éppen a majdani egység megteremtéséért, megnyugodtak.

– A színház politikumára kitérve…

– Az a legnagyobb hazugság, hogy egy színház ne politizáljon. Ha egy színház nem beszél olyan dolgokról, melyek életünket meghatározzák – természetesen nem a napi politikára gondolok -, ha elmegy fontos kérdések mellett, nos, ez is egy politika, hogy nem akar beszélni sorstragédiákról, nemzettragédiákról. Egy színházi előadás nem képes a politikát befolyásolni, de beszélnie kell róla. A tabukról is beszélni kell, fel kell kelteni a közönség érdeklődését irántuk, hogy olvassanak, informálódjanak. Hogy megértsék. Azt a politikumot, mely átszövi az életünket, a színháznak a maga nyelvén meg kell fogalmaznia, kérdéseket kell feltennie, a művészet magas eszközeivel, formáival, értékeivel.

– Az írók?

– Az írói hozzáállás elég nehezen akar kialakulni. Nincs meg még az az érvényes forma, stílus, mely keretében örökérvényűen tudnának fogalmazni íróink. Keresik, tudom. Eljön majd az idő, amikor ez megszületik. Szakonyi Adáshibája reneszánszát éli. Ez jó forma volt. Én is játszottam valamikor ebben a darabban, azóta sem sikerült – egy-két kivételtől eltekintve – hasonló színvonalú darabot írni. Ez egy folyamatos harc, színésznek, írónak, rendezőnek… Meglesz az eredménye, hiszem.

– Mit ajánlasz az új kormányzat figyelmébe?

– A színházak finanszírozása, gazdálkodásának rendje ebből az agyonszabályzott törvényhalomból törjön ki. Jól átlátható, világos finanszírozás lépjen fel. Ne a kuratóriumok összetételétől függjenek a pályázati eredmények. (Mi három év alatt egymillió forintot nyertünk!) Szűnjön meg a protekcionista rendszer a döntések körül. Értékalapú döntési mechanizmus győzedelmeskedjen a „mi kutyánk kölyke” stílusa felett. A színházi műhelyeknek önállóságot kell adni. Csak arra a színházra jellemző ízlés, stílus születhessen meg sok helyen. És ezt ismerje el a kritika, azaz legyen nyitott valóban. Abban segítsen a kritika, hogy egyensúly legyen a szakmán belül. Helyes arányok. Az ország, a közönség karakterének, elvárásainak megfelelő értékarányok. A színpadra állítás szabadságát kell megőrizni. Szűnjön meg a mai ízlésterror. Az országos színházi találkozóra egy igazán hozzáértő és nyitott grémium válogasson. Ne csak a liberális-millitáns gondolkodásmód érvényesüljön. Sokféle színházi ízlés létezik. Helyet követelünk nekik! Ma már az alternatív gondolkodásmód az akadémikusan uralkodó nézet. Ez beteg dolog. Hatalmas közönség az, amelyik egy-egy színészi alakításra lenne kíváncsi, horribile dictu egy író írására kíváncsiak, nem arra, amit arról egy rendező gondol.

– Meg kellene teremteni az intézményesített biztosítékát annak, hogy a színházi élet egyenlően, és megérdemelten sokszínű legyen. Egy konzervatív, egy szórakoztató, egy finoman lírai színház is ugyanolyan jogokkal rendelkezzen, mint egy külföldön híres alternatív.

– A közönség beírásaiból is látszik, hogy igényli a sokszínűséget.

– Végezetül: rebesgetik, hogy csúcsminisztérium lesz a kultúra fölött…

– A kultúra fogalomkörébe beletartozik az agrikultúra, a testkultúra, a lélek kultúrája, a szellem kultúrája is. És még sok más egyéb. Ideális esetben a centrum közös. Az ember megműveli a világot, a földet, az állatokat, a tárgyakat, és magát is. Megváltja. Ennek az elveit kell a csúcsminiszternek lefektetni. A politika nem kerülheti el, hogy hitet valljon, mit tekint értéknek.

-s Jó-