A súgó nyüzsög

Tapsrendet bontott nemrégiben az igazgató a Csokonai Színház egyik előadásán. Kilépett a meghajlók elé, és színpadra szólította a súgót. Pethő Zsuzsa éppen féltett kincsét, a produkció talán egyetlen naprakész szövegkönyvét igyekezett biztonságos szatyorba gyömöszölni. Vidnyánszky Attila juttatta eszébe a rivaldafényben, hogy – a táncosként eltöltött idővel együtt – negyven éve tagja a társulatnak.

Ritka esemény egy színházban a titoktartás. Most senki sem súgta meg, hogy súgóünnep készül.

 

– Ha azt mondják, tizenöt éve súgsz, akkor huszonötöt táncoltál. Jól számolok?

– Jól, de ennél bonyolultabb képlet vagyok. A munkás életem nem a színházban kezdődött: műszaki rajzolóból avanzsáltam táncművésszé. Igaz, nem előzmények nélkül, mert mondhatni, az egész koraifjúságomat a mozgás töltötte ki. Ötödikes koromtól fogva versenyszerűen tornáztam. Ezzel együtt járt, hogy balett-foglalkozásokon is részt vettem, sőt jártam balettiskolába is, de azt a képzést, amit az Állami Balettintézet biztosít, nem kaphattam meg ott. Viszont a jó alapadottságaim megmutatkoztak a tornában: viszonylag tág, laza, jó felépítésű leányka voltam, és a Csokonai Színházban, egy kisegítő táncos hirdetésre való jelentkezésem nyomán a darab aktuális koreográfusa be is ajánlott a tánckarba. Akció indult a későbbi kollegáim részéről azért, hogy letérítsenek a műszaki rajzolás útjáról, amelyet én nyugdíjas állásnak, normális polgári karriernek tartottam akkor. Egy másik koreográfus, Barkóczi Sándor, aki ez időben az Állami Operaháznak vezető táncosa-koreográfusa volt, szintén készült egy balettra; megnézett, és ő is úgy tartotta, lehet ezen a pályán keresnivalóm. Az ő áldásával kerültem át a kisegítő táncosi státusból a hivatásos táncművészek közé.

– Hányféle stílusirány szolgálatában telt el ez a negyedszázad?

– Ugye nem vársz meglepő választ? Ennyi évbe mi nem fér bele, ha ugyanazon a munkahelyen, és vidéken dolgozol. Te vagy a tengely, aki körül kavarog – jövő-menő koreográfusok alakjában – a stílusvilág. A lényeg, hogy a balett-alappal rendelkezzen a táncos, az ad olyan koordinációt a testnek, amelynek birtokában bármilyen stílus elsajátítható. Elsődlegesen operákban dolgoztunk, ahol a nagyméretű balett-betétekre volt igény. Az operettekben viszont lehetett tangózni, keringőzni, polkázni – a darab igénye és a koreográfus akarata szerint.

Számomra a feledhetetlen korszakot a 70-es-80-as évek időszaka jelentette, amikor még rangos koreográfusokkal dolgozhattunk. Eck Imrével, Fodor Antallal, Barkóczi Sándorral.

Az igazi súlyt a nagyoperai balett-betétek jelentették. A Palotás a Hunyadi Lászlóban, a Carmen, nagy és nemes feladatok. Az önálló estek közül külön emlékezetes Ravel Spanyol rapszódiája, amelyben Barkóczi irányításával a mélyvízbe ugrottam.

– Dolgozott Debrecenben egy koreográfus, Majoros István, aki elhatározta, hogy önálló balett-együttessé fejleszti a tánckart. Érintett voltál ebben a kísérletben?

– Abszolút. Bár éppen néhány perccel a második szülésem előtt érkezett. Gyorsan ledolgoztam a súlyfeleslegemet, és beszálltam a koreográfiájába. Érdemes volt igyekeznem, mert a kísérlet rövid életűnek bizonyult, mint aztán később a Csutka Istváné is. Úgy látszik, ebben a városban nem igazán lel potens pártfogókra a műfaj. Meggyőződésem, pedig, hogy egy kőszínházi társulat nem lehet meg tánckar nélkül.

Image

– A tánckar és a balett-együttes fogalma közé tehetünk egyenlőségjelet?

– Bátran merem mondani, igen. Alapképzés kérdése.

– Egy szép napon, a lábadból a fejedbe vándorolt a tudományod. Hogyan történhetett?

– Ha racionalista lény színében akarnék tetszelegni, azt mondanám, megélhetési súgó vagyok. Nem természetem a siránkozás, de elsírom: a táncos pálya nem aranybánya. Olyan elképesztően alacsony nyugdíjat sikerült elérnem a bérem alapján, hogy a jövőm teljesen kilátástalannak látszott. Az akkori gazdasági vezetőnk (Fábiánné, Mandika) felajánlotta, maradjak a színháznál, majd találnak nekem munkát. Súgóban volt éppen hiány.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű volt az átállás. A mai napig sem tudtam leszokni a testhasználatról: hiperaktív súgó vagyok: integetek a helyemről, gesztikulálok, dobálom magam, táncolok: nem csak a számat jártatom, ha életet kell lehelnem a színpadon elbambulókba.

 

– A „megélhetési” súgásba kis híján belehaltál. Negyven év nagy idő, nagy tapasztalat. Ki mástól kérdezzem, ha nem Tőled: a súgók betegsége inkább az infarktus, vagy a táncosoké?

– Dupla kockázat. Táncos-korban a szervezet fizikai túlterhelésével alapozunk. Nőknél külön fejezet a szülés. Ez törést jelent a pályán, igyekszünk a lehető legrövidebb időt távol tölteni a színpadtól, s annak érdekében, hogy az alakunkat visszanyerjük, orvosilag kevéssé javallott technikákat vetünk be. Én például nylon zsákba göngyöltem magam a balettgyakorlatokon, úgy fogyasztottam a súlytöbbletemet. Súgásban, a tizenötödik évemben járok. Adódnak idegtépő (ősmodern magyar szóval: stresszes) próbaszakaszok, amikor a rendezőtől a színészen át az öltöztetőig, mindenki feszült. Ezt az állapotot a munka természetes velejárójának tekintjük, ha makkegészségesek vagyunk; utóbb, a rizikótényezők lajstromozásakor viszont előkelő helyen szerepel.

– Miként szokott a súgó infarktust kapni?

– Elmegy Splitbe a társulattal vendégjátékra. Nagyon élvezi ezt a kirándulást, aztán a szervezete egy pillanatban azt mondja, hogy eddig, és nem tovább. Nem érez előjeleket, legfeljebb utólag: fáradékonyabb volt, nehezebben vette a levegőt – emlékezik vissza, majd eljut az örökletes tényezőkig. Nem foglalkozom oknyomozással. Volt, elmúlt, dolgozom. És nem bánok utólag semmit. A nylon zsákos fogyókúráimat sem.

Balogh Tibor