A siker meghiúsulásának kulcsa

A Tévedések vígjátéka – szabadtéren, Szegeden

A Szegedi Szabadtéri Játékok 2015-ös évadának egyik legjobban várt produkciójára látogattam el. Kerényi Miklós Gábort kérték fel William Shakespeare Tévedések Vígjátéka című művének színpadra való adaptálására. A pénteki előadás ambivalens érzéseket keltett bennem.

Meglátásom szerint Kerényi Miklós Gábor nem mutatta be a darab mélyebb jelentéstartalmát, inkább a külsőségekre koncentrálva szerette volna elnyerni a publikum tetszését. Monumentális díszlet állt a színpad közepén, aminek funkcionális szerepe valójában nem volt, s nem hordozott jelentéstöbbletet sem. A külsőségek abban is manifesztálódtak, hogy hazánkban népszerűnek számító művészekre osztotta a szerepeket, figyelmen kívül hagyva azt a következményt, hogy így a legtöbb színész/nő nem a képességeinek megfelelő karaktert játszhatta. Telekes Péternek harsány játéka miatt egyáltalán nem sikerült magára öltenie Szirakuzai Anthipolus karakterét, ellentétben Adorjáni Bálinttal, aki teljes mértékben képviselni tudta Efezusi Anthipolus értékrendjét. Öncélúnak vélem ama megoldásokat, amikor Szabó Győző kereskedőként motorral ír le köröket a színpadon, vagy Adriana (Pálmai Anna) és Luciana (Szinetár Dóra) medencében zajló birkózását, hiszen ezek korántsem vittek közelebb bennünket a végkifejlethez, inkább sikerhajhász elemekként definiálhatóak.

Zavaró volt az is, hogy a rendező ingázott a próza és musical műfaja közt. Az előadás több táncos, énekes elemet is tartalmazott, aminek szintén csupán közönség megfogó szerepét lehet felfedezni.  Kerényi Miklós Gábor próbálkozott az intertextualitás eszközével élni – például Hamlet híres „Lenni, vagy nem lenni?” mondatát integrálni –, vagy szójátékokkal aktualizálni a művet, ám ezek a fogások az intellektuális szórakozásra vágyó  közönségből a megdöbbentséget és a szánakozást váltották ki.

Összegezve, a nézők jelentékeny része csalódottan távozott a produkció után, hiszen egy csillogással tele, mondanivalóját tekintve üres előadást látott. A legnagyobb problémát abban vélem felfedezni, hogy Kerényi Miklós Gábor elfelejtette a színház igazi funkcióját, ami nem más, mint a színvonalas kultúra közvetítése, s ezt helytelen eszközhasználattal és harsány színészi játékkal, csupán a művészek népszerűségére építve, képtelenség elérni.

Fotók: Karnok Csaba