A Shakespeare-i végtelen

Összefoglaló a Gyulai Nemzetközi Shakespeare Fesztiválról

Tudunk-e még egy olyan szerzőt mondani, aki ennyire sokszínű, akinek ilyen sokszor játszották darabjait, s aki nélkül elképzelhetetlen a színház? Nem valószínű. Shakespeare egyedülálló, megkerülhetetlen, zseniális.

A Gyulán megrendezett Shakespeare Fesztiválon a variánsok megtekintése mellett, azt is megfigyelhette a néző, hogy az irodalmi élet hogyan szervesül a színháziba, hogy az irodalomtudomány, a színészmesterség a színi kritika és a film sem állnak olyan messze egymástól, a közös nevező pedig természetesen a drámaíró-óriás, nem más.  Persze felvetődik a kérdés, hogy a nagy Shakespeare feletti Shakespeare-ben való egyesülés nem puszta látszat-e? S helyette inkább arról van-e szó, hogy mindenkinek megvan a maga privát, saját Shakespeare-je.

„Shakespeare a kortársunk”, „Shakespeare magyar”, „Shakespeare német” és hasonló, első hallásra képtelenségnek tűnő állítások hangzottak el a konferencián. Hogy Shakespeare a kortársunk-e, az azért is érdekes kérdés, mert akinek e mondat a szájából elhangzott, maga is elavulttá vált. Jan Kottot ugyanis a konferencia során több előadó is meghaladottnak nevezte. Az előadásokra azonban kivétel nélkül az aktualitás volt jellemző, amik frissességüket részben a kortárs fordítók átszövegezésének, részben a rendezők leleményének köszönhették. Hogy a rendezői interpretáció mennyire lényeges, arra kiváló bizonyíték például a Maladype társulat Macbethjének és a Luk Perceval által rendezett Machbethnek a különbözősége. Míg a Maladype Színház játéka inkább dinamizmusával és emelt hangon előadott jeleneteivel hangsúlyozta a darab mondanivalóját, addig Luk Perceval kínzó lassításokkal és suttogásokkal, apró neszekkel és mozdulatokkal teremtette meg a feszültséget. Egyébként ez utóbbi volt a fesztivál talán legkiemelkedőbb produkciója, amely mellett nem maradt el a Nemzeti Színházzal közösen alkotott, David Doiasvili által rendezett Szentivánéji álom sem.

Almási Zsolt és Márkus Zoltán előadásukban utaltak arra az anekdotára, miszerint a sok Shakespeare fordítás hatására néhány figyelmetlenebb olvasó úgy vélte, hogy Shakespeare magyar szerző. Majd a konferenciabeszélgetésen kiegyeztek abban, hogy ez a félreértés nem áll annyira távol a valóságtól, hiszen a sok feldolgozás és színre vitel után az angol szerző szinte a sajátunkká vált. Valamint logikailag valóban erősen kapcsolódik a világirodalom beemelése a nemzeti irodalomba, melynek időszaka a reformkorra tehető. Márkus Zoltán pedig előadásában arról mesélt, hogy a német irodalom ezen szakaszában a politika olyan mai szemmel nézve nevetséges lépésekig merészkedett, hogy Shakespeare-t valóban német szerzőként próbálta beállítani. Márkus Zoltán azonban végül odáig jut eszmefuttatásában, hogy Shakespeare nem tulajdona egyik nemzetnek sem, sőt, mindnyájunktól idegen.

Márton Lászlónak pedig szintén megvan a maga Shakespeare-je, mégpedig kisiskolás korában ismerte meg mint kiolvashatatlan szószörnyeteget, s később e rémmel kibékülve saját magából is örökre rögzítve egy darabot újrafordította A windsori víg nőket, A makrancos hölgyet és az Othellót. Elmondása szerint sokat tanult a drámaírás mesterségéről a fordítás során, azonban jelenleg inkább a regény műfaja foglalkoztatja: „ Drámát írni fiatalon kell, ötven felett már inkább emlékiratokat!”

A személyes beszélgetéseken és színházi előadásokon kívül a fesztivál során találkozhattunk filmmel, jazzel, fotókiállítással és még slam poetryvel is. Minden területen a szakma kiválóságai mondták el véleményüket, mutatták meg tudásukat, eltérő világfelfogásukat a drámákon, szonetteken, idézeteken keresztül.

Megkockáztatom azt a kijelentést, hogy Shakespeare a színház mindenkori anyanyelve, ha tetszik köldökzsinór, mágikus közép, ezért az ügyes rendező úgy cselekedhet, ahogy egyik kedvenc kortárs költőm Orbán Ottó nyilatkozta, vagyis, hogy azért olvasott annyit, hogy a hagyományok és műveltsége fedezékében azt gondolhasson, amit akar. Természetesen ezzel nem azt szeretném sugallni, hogy az eredeti műnek akár a kifordítását is elfogadhatónak tartom, de azt igen, hogy Shakespeare manapság inkább alap, melyre építkezni lehet, s nem pedig zárt falú világ, inkább egy önmagát újraszülő végtelen.

Szerintem a Shakespeare korpusz világa a népmesékéhez hasonló abban a tekintetben, hogy Shakespeare saját korának tudását örökítette meg, régóta élő legendákat dolgozott fel. Ezen kívül Shakespeare drámáit jellemzi egyfajta különös, „bámulatba ejtő” kegyetlenség is, amely nem másból, mint saját korának szigorú törvényeiből ered, s amely rokonságot mutat Artaud kegyetlenség színházával. A Shakespeare darabok nagy része ugyanis alkalmas az emberi sors brutalitásának rituális megmutatására. Továbbá a humor számos fajtája megmutatkozik bennük, már önmagában a történet jelen korba való átültetése is a komikum forrása lehet. Valamint Shakespeare megörökített valamit az általánosan emberiből, az örökérvényűből, ami szintén képessé teszi műveit az unalom nélkül való újrajátszásra – míg világ lesz a világ.

írta: Viola Szandra