A mesehős, akiről senki nem tudja, hogy igazán kicsoda is valójában

A színész Szakács Tibor sok színházban megfordult már a Főiskola elvégzése óta, ami egyrészt a szakmai fejlődése, másrészt személyes kapcsolatok építése területén vált igen hasznossá. Néhány év óta a budapesti Újszínház társulatának sokat foglalkoztatott művésze, aki elsősorban a karakterszerepek megformálásában érzi otthon magát.

Milyen előzmények után jutott el az Újszínházba?
1991-ben végeztem Horvai István és Kapás Dezső osztályában. Az osztályból – ahová olyan osztálytársakkal jártam együtt, mint Alföldi Róbert, Jónás Rita, Tóth Auguszta, vagy ifj. Jászai László – nagyon sokan szép eredményeket értek el a színészi pályán.
Osztályfőnökünk Kapás Dezső nagyon szerette volna együtt tartani a végzős osztályt, megpályázta Veszprémben az színházigazgatói állást, de ezt végül nem nyerte el. Ennek ellenére a Játékszínben két produkciót közösen vittünk színre, ami közül különösen a Karamazov testvérek sikerült sikeresnek. Ennek ellenére ezután, – talán ez egy ilyen pálya – nagyon sokan inkább máshol, más közegben szerették volna kipróbálni magukat, aminek az lett a következménye, hogy osztályunk szétszéledt.
Számomra következett Miskolc, Kaposvár, a Vígszínház, s végül a Radnóti Színpad. Innen három év után álltam fel, s kezdtem el élni a vándorszínészek életét.
Amikor az Újszínház az új vezetéssel elindult, s még senki nem tudta, hogyan is alakul majd itt a jövő. Dörner igazgató úr meghívott a Földindulás című darabba, amit elfogadtam. De utána másfél évig nem léptem itt fel, mert mi Magyar Attilával, Salamon Subával a Budaörsi Játékszínben tevékenykedtünk. Az ottani színházcsinálás valóban olyan volt amilyen a klasszikus echósszekeres vándorszínészet korában lehetett ez a művészet. Mi intéztünk, szerveztünk mindent, s mi amellett, hogy rettenetesen élveztük, ezalatt nagyon sokat is tanultunk, főleg egymástól. Amikor megszűnt számunkra a budaörsi lehetőség igazgató úr ismét hívott s azóta az Újszínház társulatának vagyok a tagja. Sokat szerepelek, közel havi húszat játszom – máshol most nem is lépek fel – legalább egy tucat darabban vagyok benne. Jól érzem magam, úgy érzem számítanak rám, s én is olyanokkal, olyan darabokban játszom amit szeretek.
A színpadi múltamhoz egyébként hozzátartozik, hogy én közönség elé, először nem mint színész, hanem mint balett táncos léptem, hiszen elvégeztem  – a Színművészetit megelőzően – a Táncművészeti Főiskolát is. Tagja voltam a Magyar Állami Operaház balett társulatának, amiért sokan irigyeltek, de egy idő után mégis otthagytam ezt a lehetőséget. Talán legjobban a verbális kommunikáció, a színpadon való megszólalás lehetősége hiányzott.

Legutóbbi bemutatója a Kakuk Marci címszerepe, melyet a plakátok az Ön jutalomjátékaként hirdetnek.
Igen, de ugyanitt meg kell jegyeznem, hogy én szerepet sosem kértem, – mint ahogy most sem ez történt – felkértek ennek a hősnek a megformálására, és én örömmel elvállaltam. Megtisztelő, hogy a vezetés engem talált a legalkalmasabbnak, bár már talán kicsit idős vagyok ehhez a szerephez. A műfaji meghatározás alapján – zenés bohózat – el lehet fogadni, hogy egy goldonis figura lép színre. A főhős Kakuk Marciról mindenkinek van egy sajátos képe, amikor szóba kerül a neve, ki ezt, ki azt a tulajdonságát nagyítja fel. Így Kakuk Marci olyan lett a végén, ahogy én megformálom, s remélem, a közönség elfogadja tőlem ezt a karaktert. Természetesen elolvastam a próbák előtt Tersánszky Józsi Jenő művét is, de úgy érzem a színpadi hős – s ezt nem hibaként rovom fel – kicsit más lett.

Ma is létezhetnek ilyen hősök?
Ez a figura azért érdekes, mert kortalan, ma is létezhetnek ilyen alakok. Van benne egy kicsi Casanovából, egy kicsit szélhámos, egy kicsit széltoló, de alapjában véve az a kedves svihák, akit azért a szíve mélyén kedvelni is tud az ember. A jó mű olyan, hogy kortól és nemtől függetlenül mindenkit megérint kicsit, s ez remélem jellemző lesz a Kakuk Marci általunk történő megformálására is.
Talán sokan nem tudják, hogy a szerző maga is olyan ember volt, aki nem vetette meg a léhább életet, a kocsmába járást. Állítólag nagyon sok kiszólást is megjelenik a műben, amiket jártában-keltében ezeken a kétes helyeken gyűjtött össze. Az egyik jelentős célunk pont az, hogy ezt a bohém hangulatot át tudjuk adni az előadás alatt, s nagyon remélem, a közönség be is tudja majd ezt tőlünk fogadni.

A karakter másik meghatározó formálója a színészen kívül a rendező. Kikre emlékszik közülük szívesen?
Szerencsés vagyok, mert nagyon sok jó rendező – név szerint a tanáraimat Horvai Istvánt és Kapás Dezsőt említem – keze alatt dolgozhattam. Ami élénken megmaradt még bennem, hogy főiskolás korunkban Márton Andrással dolgoztunk, aki akkor jött haza Amerikából. Ő magával hozott, – s rajtunk rögtön ki is próbálta ezeket, – sok itt még ismeretlen látásmódot, ottani új felfogást. Szinte semmit nem értettem, értettünk az egészből, de megszületett az előadás. Aztán évek teltek el, és a próbák során – valaki egész másnál – sorra jöttek elő belőlem azok az instrukciók, megközelítések, amiket egykor Márton magyarázott nekünk. Ebben az egészben az a lenyűgöző és félelmetes, hogy az ember szivacsként szív magába dolgokat, amiket lehet, hogy csak évek múlva igazol vissza a színpadi játékában.

Önben még nem ébredt fel a vágy, hogy rendezzen is?
Ilyenkor előjön bennem a félelem, nem vagyok benne biztos, hogy én tudnék bánni az emberekkel. Az lesz a jó produkció, ahol a rendező át tudja adni a hitet, akkor a színészek szárnyalnak. A színésznek üres a szíve és a lelke, amikor megkapja egy fehér papíron a szerepet, s nem tudom hogy rendezőként képes lennék-e ennek tartalommal való megtöltésében. Bárkinek baráti beszélgetésben elmondom a véleményemet, meglátásaimat, de úgy érzem, rendezőként türelmetlen lennék, ha azonnal nem látnám viszont az amit a színésztől elvárok. Ilyennek pedig, nem szabad lenni, mindig mindenkit finoman dicsérni emelni kell. Akkor a színészek, színésznők megcsinálnak mindent, királyokká, királynőkké lehet őket változtatni a színpadon, de én erre a „varázslatra” még nem érzem képesnek magam.

Minden színésznek van hitvallása, ezek után Ön hogyan fogalmazná meg a sajátját?
Mindig elmondják rólam, – s ezzel én magam is egyetértek – hogy nem vagyok klasszikus színészi lelkület, kicsit visszahúzódó, kicsit háttérben maradó mentalitásom miatt. A legjobban azt szeretem a színészi pályán, mikor a kezdetben meglévő ürességet én tölthetem meg tartalommal, azáltal, hogy felépítek egy karakter. Ez sokszor küzdelemmel, kínlódással is jár, de az ember a végén boldog, hogy ő maga építhetett fel, – a rendező és a pályatársak segítségével – ő teremtett meg, a semmiből valamit. Ebben a hosszú folyamatban az is lényeges, hogy én is higgyek abban, hogy való nekem az a szerep, amit játszom, hogy jó vagyok benne, hogy a közönség szereti, élvezi, és értékeli, amit nyújtok az előadás alatt. Mert tudjuk ez utóbbi a lényeg, ezért dolgozunk mindannyian.

Tölgyesi Tibor