A magyar-portugál semmi

A Portugál – a Kassai Thália a pesti Tháliában

Viola Szandra kritikája

Egressy Zoltán darabját 15 éve játsszák, folyamatos sikerrel. A Kassai Thália Színház vendégjátéka a Határon Túli Színházak Szemléjén azonban csemegének számít. E csemege ízletességét, ízességét első sorban a palóc nyelvjárás szépsége adja.

 

A falu és a kocsma az irodalom leghálásabb helyszínei közé tartoznak. Olyan nagyságok nyúltak a témához, mint például Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Németh László, hogy csak néhányat emeljek ki a géniuszok sorából. A kortársak közül pedig  Bacher Ivánra  a kocsma, Grecsó Krisztiánra és Bencsik Orsolya írásaira leginkább a falu közege mint alapmotívum a jellemző, mi több e nélkül a teremtő helyszín nélkül elképzelhetetlen lenne stílusuk.

Miért olyan vonzó ez a falu tematika? Mert ez a közeg mindig kisebbség, sajátos mikroklíma, telve babonával és együgyűséggel, amely a humornak szolgáltat kitűnő alapot. Valamint mivel őriz még egy kiveszőben lévő létformát, a falu mitológiájához örökös nosztalgia és elégikusság tapad, illúziója egy talán sohasem volt aranykori idillnek.

A Portugál elegyíti mindazt a sokféle tulajdonságot, amit az előbbiekben felsoroltam: hiszen a történet helyszíne az a hely, amely egyszerre átlagos és élhetetlen, mégis megteremti saját mítoszát. Az a hely, amelynek kritikájául, bírálatául íródott a dráma, s amelyet ugyanakkor egyszerre emel varázslatossá és különlegessé az író. Már a díszlet is mutatja mindezt: szinte rajzfilmbe illően vidám és színes a háttér, amit némiképp ellensúlyos a giccsesen romos kocsmabelső, ahol az események 80%-a játszódik.

A tájnyelv kifejezetten jót tesz a darabnak, lendületét, stílusát még érzékletesebbé teszi. Hátulütője azonban, hogy emiatt nem lehet minden szót pontosan érteni. S személyes véleményem, hogy a tájegységek nyelvének gazdagságát őrizni kell, mégis olyan érzésem támad, amikor a Bece feleségét alakító Varga Lívia megjelenik kristálytiszta magyarságával, mintha a szegénység, a tanulatlanság védjegyévé válna a palóc akcentus.

A cselekmény nem okoz különösebb meglepetést, látszólag szokásos szerelmi háromszög, inkább négyszög a konfliktus forrása.  Van azonban egy párhuzamos, egy cselekmény alatti konfliktus is, egy búvópatak, amely tulajdonképpen maga az élet vize, és ami már sokkal mélyebb kérdésekként tör felszínre, úgy, mint a vágyak és a valóság szembenállása, vagy a passzivitás és saját létünk gondjának felvétele közti különbség. Dudás Péter a komédia mögött fölsejlő tragédiát csak óvatosan, lassan csöpögteti, a komikus elemekkel ellensúlyozva alig teszi nyilvánvalóvá, hogy valójában sokkal inkább tragédiát látunk, mint humoreszket. Mert mindenki rosszul dönt, vagy legalábbis nem lehet tudni, hogy döntése saját életére vonatkozóan jó volt-e? Bece azon elhatározása, hogy családját és munkahelyét otthagyva elutazik Portugáliába, hogy önmagát megvalósítsa, ugyanolyan nevetséges elhatározásnak tűnik, mint amikor Csipeszék pitbullt akarnak venni és ettől remélik életük jobbra fordulását. Akkor sem érzünk erkölcsi igazságszolgáltatást vagy megnyugvást, amikor Bece úgy dönt, visszamegy a feleségéhez.  Sátán pedig mindkettőjük pandantjának tekinthető, aki teljes tétlenségben tengeti napjait.  Az igazi tragédiát pedig Retek története hordozza, aki nem csak saját sorsán, de a másén is változtatni akar, azonban ezzel a gyilkossággal sok életet tesz tönkre, a sajátját is beleértve.

A Portugál erőssége egyébként nem annyira a történetvezetésben rejlik, sokkal inkább a karakterek kidolgozottságában. Noha ezt részben Egressy Zoltánnak köszönhetjük, ahogyan a jellemek a színpadon éltre kelnek, az valóban figyelemre méltó. Lax Judit bájosan alakítja a tanulatlanul is okos és mély érzésű 25 éves lányt, Masnit. Szoták Andrea kiemelkedően jól játssza az együgyű és alkoholista feleséget; az, hogy se nem válik ripaccsá, se nem marad alatta az egyébként harsány figurának kiváló színészi érzékre vall. Tulajdonképpen az összes szereplőről elmondható, hogy hitelesen és pontosan formálja a dráma „rábízott” szereplőjét, olyannyira hitelesen, hogy szinte az a képtelen érzésünk támad, hogy nem is ők azok, akik a Portugál szövegkönyvét életre keltik, hanem Egressy Zoltán az, aki csupán lejegyezte így, valahogy visszafelé haladva az időben ezeket az élő és zseniálisan stílusos karaktereket. Mivel nem sok szóhoz jut, ezért talán nem annyira feltűnő színészi jelenléte Tomko Pálnak, aki Sátán szerepében ül szinte mindvégig a színpad jobb sarkában. Azonban olyan nagy precizitással és türelemmel alakítja ezt a többnyire statikus figurát, hogy kitartása lenyűgöző, mimikája, gesztusai tökéletesen megidézik a részeg ember tulajdonságait.

Akárha a templomi játékok figuráiból merített volna a szerző, jelen van a Pap, a Sátán; Retek pedig szinte Káinként definiálódik, tette ugyanolyan döbbenettel és erővel hat, akár ha az első gyilkosság volna. Persze ezek az ősi szerepek kifordítva, modernizálva testesülnek meg. A commedia dell’arte kabaré jellegének és alakjainak is posztmodernizált, parafrazált változataként is felfogható a Portugál. A darab és a rendezés harsánysága és „ humormániája” pedig majdhogynem elnyomja Masni tragédiáját, aki számára ugyanis csak a rezignáltság maradt,  osztályrészéül pedig az unalom és a magány jutott, s aki az utolsó 15 percben szótlanul ül a színpad szélén és bámul a semmibe, de nem akármilyen semmibe, a tipikusan magyar-portugál semmibe, ami a szegénység, a pesszimizmus és az elhagyatottság utáni nihilként következik be, s amely semmit bizonyára minden néző ismer, aki egyszer megnézte a Portugált.