A levegőben szuperhősnek érzik maguka

Beszélgetés Vági Bencével, a Recirquel Társulat művészeti vezetőjével

Mi vonz fiatalokat abban, hogy felkapaszkodjanak a levegőbe és lélegzetelállító, veszélyes mutatványokat hajtsanak végre? Cirkusz, színház, tánc és élőzene – ezekből az alkotóelemekből áll össze a Recirquel Társulat képlete. Szeretik megidézni a varieték, a kabarék világát. Ők honosították meg az újcirkusz műfaját itthon mindössze három évvel ezelőtt, és máris három egész estés előadást játszanak, a Cirkusz az Éjszakábant, A Meztelen Bohócot és a Párizs Éjjelt. Mindet a Sziget Fesztiválon mutatták be, azóta a Müpában láthatóak. Vági Bencével, a társulat művészeti vezetőjével arról beszélgettünk, hogyan állt össze a fiatal társulat és mi az a cirkuszi adrenalin. 

– Miért nem volt előttetek előzménye itthon az újcirkusz műfajnak? Hogyan sikerült ilyen rövid időn belül meghonosítani?
– Vannak dolgok, amelyek a levegőben vannak, érik rájuk a helyzet, aztán jön valaki, aki aktivizálja a pozitív energiahalmazt. Az újcirkusz esetében én voltam ez. Többen gondolkodtunk rajta, ám én nem adtam fel az álmomat, hogy magyar artistákkal is létre lehet hozni olyan újcirkuszi előadásokat, amelyeket a világban látunk a Cirque du Soleiltől vagy a Daniele Finzi Pascától. Nagyon sok embert meg kellett győznünk arról, hogy adjanak lehetőséget nekünk. A Sziget Fesztivállal, Gerendai Károllyal is régóta beszélgettem erről, végül ő karolt fel először bennünket. Létrehoztuk a műsorunkat, és a Magic Mirrorban játszottuk öt-hat alkalommal. Olyan kirobbanó siker lett, hogy a fesztivál huszadik születésnapjára – a szokásoktól eltérően – nem egy zenekart, hanem a mi produkciónkat hívták meg műsornak a Millenárisra. Ezen az estén jelen volt Budapest kultúrájának számos meghatározó személyisége, köztük Vitézy Zsófia, a Tavaszi Fesztivál akkori igazgatója és Káel Csaba, a Művészetek Palotája igazgatója. Ők kezdtek el gondolkodni azon, hogy készítsünk egy teljes, egész estés produkciót a Tavaszi Fesztiválra, így készült el a Cirkusz az Éjszakában.
– Személyes érdeklődésedből, vonzódásodból fakad az ambíció  a cirkusz iránt? Netán példaként szolgáltak a külföldi társulatok, akiket az előbb felsoroltál?
– Nem, őket mind nem ismertem még, amikor elkezdtem dolgozni a csapattal. Máshonnan jövök: táncos voltam Angliában, koreográfiát, majd zenés színházi rendezést tanultam. A tánc mellett mindig is nagyon érdekelt a varieté és a kabaré világa. Bob Fosse egyik mestertanítványának táncosaként léptem fel, akinek számos munkáját ihlette a varieté világa, én magam is így, lépésenként, kutatómunka által jutottam el a cirkusz műfajig. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy gyerekkoromban a nagymamám gyakran elvitt a Fővárosi Nagycirkuszba, tehát az érdeklődésem, a rajongásom gyerekkorom óta tart.
– A varieté és a kabaré stílusjegyei mindhárom előadásotokban meghatározóan jelen vannak.
– Az intimitás, a közvetlenség, a közönséghez való közelség ezeknek a műfajoknak nélkülözhetetlen alkotóelemei, akárcsak az élő zene. A produkcióinknak Sárik Péter a zeneszerzője, a zenekar is szerves részét képezi az előadásainknak. Élőben kíséri az artistákat, akár a sanzonnál, csak nálunk nem csak egy énekest, hanem artistákat is követ az élő zene.
– Ez azt jelenti, hogy a zenészek nagyon pontosan figyelik az artisták mozdulatait, hozzájuk igazítják a tempót, a ritmust?
– Teljes mértékben. Kölcsönösen figyelnek egymásra. Nyilván a zenészek picit jobban, hiszen az artisták fent vannak a levegőben, egyensúlyoznak. A Párizs Éjjelben hattagú jazz zenekarunk van, minden rezdülésük az artistákkal együtt történik. Ez az előadásunk célzottan a varieté közegbe készült, Halász Gyula munkáira építettük, aki Brassaï néven vált világhírű fotográfussá. Ő a 30-as évek Párizsában élt, ott fényképezte a varieték, kabarék, éjszakai szórakozóhelyek világát. Úgy gondoltam, érdemes ezt a miliőt megidéznünk. Sokan nyúlnak a varieté műfajához, hiszen könnyen eladhatónak tűnik, elég, ha a Moulin Rouge vagy A nagy Gatsby című filmekre gondolnunk. Ezek nagyszerű mozifilmek, ám valljuk be, közhelyes kép ihlette őket a műfajról. Mi szerettünk volna mélyebbre ásni, Brassaïval magam hat-hét éve foglalkoztam a produkció előtt, kutattam az életét, a naplóját, a levelezését.
– Miként társítható a cirkuszhoz a tánc, az ének és a színház?
– Jómagam a tánchoz állok a legközelebb, ezt A Meztelen Bohóc című előadásunkba integráltuk a legjobban. Öt kortárs táncost hívtunk a produkcióba, akiket több hónapon keresztül képeztünk artistaságra. Megtanítottuk nekik, hogyan kell a levegőben dolgozni, kapaszkodni – ezt a tudást tudják vegyíteni a táncos képzettségükkel.
– Hogyan válogattad, válogattátok össze a csapatot?
– Bejártam a Baross Imre Artistaképző vizsgaelőadásaira, figyeltem, kik azok, akikkel el tudjuk indítani itthon az újcirkusz műfaját. Olyan fiatalokat kerestem, akik hozzám hasonlóan vágytak arra, hogy egy új cirkuszi irányzatot alakítsanak ki. Ez persze személyiségfüggő, többféle karriermodell létezik. Van, aki a hagyományos utat, a klasszikus cirkuszt választja, más a varietében vagy las vegas-i típusú showban szeretne dolgozni. Nem mindenkit mozgat meg, hogy kreatív gondolkodó legyen, valami plusz dolgot fejezzen ki a testével, pusztán pénzt szeretne keresni a mutatványokkal. A mi cirkuszi előadásainkban a színháznak, a táncnak, a látványnak, és a zenének egyaránt nagy szerepe van. 
– Az is a színház felől jön, hogy az artisták szerepeket játszanak a cirkuszi előadásban.
– Szorosan bevonjuk az artistákat az alkotófolyamatba, együtt dolgozzuk ki az előadásbeli karaktereiket. Írnak is kis önéletrajzokat az eljátszott szerepeikről. Közösen találjuk ki, mi a viszonyrendszerük a többi figurához. Az indulásunkkor sok színészmesterség órát tartottunk nekik, hívtunk külföldi vendégtanárokat, Oroszországból egy barátom eljött Sztanyiszlavszkij-technikát tanítani. A miénk nem prózai, hanem mozgásművészeti színház.
– Három kész előadásotok van műsoron, mennyire értétek el ezzel a kapacitásotok tetejét? Vagy készültök újabbra?
– Szeretnénk ezt a hármat minél inkább megmutatni nemzetközi porondon is. Az első előadásunkkal decemberben Franciaországban jártunk, ami az újcirkusz szülőhazája. Kemény megmérettetés volt meghódítani az ottani közönség szívét, ám büszkén elmondhatjuk, ez sikerült, minden előadásunk végén állva tapsoltak. Rengeteg meghívást kaptunk. Ez azért szívmelengető, mert ott a világ legjelentősebb újcirkusz és tánctársulatai vonulnak föl, értő közönsége van a műfajnak. A Recirquel Társulat szíve Magyarországon van, de helye sokfelé van a világban. A társulatunknak utaznia kell, hogy képes legyen fenntartani önmagát. Az utazás mellett foglalkoztatnak bennünket új dolgok is. Eláruljuk, hogy most éppen egy kétszemélyes darabot készítünk őszre.
– Mennyire találta meg a műfaj itthon a közönségét?
– Több, mint 60 000 néző látta az elmúlt két és fél év során az előadásainkat, ami azt gondolom, egy kortárs társulathoz képest nagyon kiemelkedő szám. Az előadásainkra, szerencsére, nem könnyű jegyet vásárolni. Vágyunk rá, hogy vidéki városokba is eljussunk, Budapesten kívül is találkozzanak a nézők az újcirkusszal. Április végén Újvidéken lépünk fel, júniusban a Győrben a XI. Magyar Táncfesztiválon, júliusban pedig Debrecenben a Nyári Színházi Estéken láthat bennünket a közönség.
– Hogyan zajlik a munkamegosztás nálatok? Ha te a színpadi, művészeti összképpel foglalkozol, ki felel a cirkusz szakmai vonalért?
– Dolgozik a társulatunkkal egy artistamester, Ócsai Böbe, ő biztosítja a cirkuszi hátteret. Ezen kívül, ha lehetőségünk adódik, hívunk vendégtanárokat, akik révén további irányokban is fejlődhetnek az artistáink.
– Mennyire feditek le az artista repertoárt?
– Kimagasló a társulati tagjaink technikai tudása, mindenki több zsánerhez ért. Van, aki rönrádozik, tissue-zik és kézen áll, más bohóc, légartista és golyóművész egy személyben.
– Hogyan jut el egy fiatal a cirkuszig?
– Van egy régi mítosz arról, hogyan lesz valakiből artista. A köznyelv használja ezt a kifejezést: megszökik a cirkusszal. Régen, amikor megérkezett egy vidéki városba egy társulat, voltak olyanok, akik csatlakoztak hozzá, felpattantak a szekerére. Azt gondolom, ez ma is sokak esetében így van, még, ha átvitt értelemben is, megszöknek a cirkusszal. Valakinél gyerekkorban kezdődik a csodálat a műfaj iránt, öt éves korában eldől, ezzel szeretne foglalkozni. Másnál a menekülés a motivációs erő, kiemelkedni a nehéz családi körülmények közül. A cirkusz tiszta fizikai erő, nagyon férfias műfaj. Maszkulinabb művészeti ág a táncnál. Az artistát nem csak keménység jellemzi, hanem a büszkeség is, hiszen az életével játszik, a halállal néz szembe minden este.
– Lehet azt mondani, hogy a cirkusz átlépés a valóságból valamifajta fantáziavilágba?
– Nem, ez kőkemény realitás.
– Mármint a fizikai erő realitása?
– Amíg fent van a levegőben az artista, szuperhősnek érzi magát, mert olyat hajt végre, amiről lent a nézők azt gondolják, hogy fizikai képtelenség.
– Szükség van a munkátokhoz erre a szuperhős érzésre?
– Persze, ezért dolgozik minden artista.
– A figyelemért?
– A büszkeségért. Azért, mert olyat hajt végre, ami a többi ember számára elképzelhetetlennek tűnik. Hasonló mutatványokat, mint mondjuk az X-men című film szereplői a vásznon. Ám ha mindezt élőben látják a nézők, filmtechnikai trükkök nélkül, szuperhőssé válik az artista a szemükben. Három méter magasan egy hajszálvékony dróton cigánykerekezni azt hiszem, elég bámulatos teljesítmény. Semmilyen más műfaj nem képes olyan mértékű adrenalint adni, mint amikor valaki a szemük előtt az életével játszik.
– Biztosítás nélkül dolgoztok. Ez is hozzátartozik az izgalomhoz?
– Minden pillanat, amit a néző lát, veszélyhelyzet. Ha csak egyet ront valaki, rosszul kötötte be magát, veszélybe kerül.
– Vagyis önmaga és a társulat precizitásán múlik a biztonsága.
– Ezt gyakorolják az artisták, hosszú éveken keresztül biztonsági kötéssel próbálnak. Azok a mutatványok, amiket a Recirquel bemutat, európai norma szerint zajlanak, minden óvintézkedést megteszünk. A karabinert két ember ellenőrzi le minden alkalommal, az artista csak úgy megy fel a levegőbe, ha ő maga is igent mondott rá. Vannak zsánerszámok, amelyeket világszerte biztosítás nélkül játszanak. Ha ezeknél be lenne kötve az artista, senkit nem érdekelne, hiszen nem lenne tétje: leesik, visszahúzzák. Ugyanakkor például a lengőtrapézt csak biztosítással lehet bemutatni mindenhol a világban. Ha kilenc méterről esik, a legtöbb esetben a halál a következő pillanat. Ha három méterről, kifeszített drótról, valószínűleg csak a bokáját töri ki. A cirkuszi játékhagyomány az utóbbit nem is biztosítja.
– Hiba ugyanakkor bármikor előfordulhat.
– Ezt tudja a világ összes artistája, tartanak is tőle. Egy éve halt meg a Cirque du Soleil egyik művésze előadás közben. A néző viszont azért vált jegyet a produkcióra, hogy elkápráztassák, a mutatványok közben lerágja a körmeit. Ha sikerül, ez az artistáknak a legnagyobb büszkeség. De az élmény jóval több a fizikai képtelenségre való rácsodálkozásnál: az előadásban a szemünk láttára válik valóra a repülés és lebegés csodája.