A levegő

B a l á z s     P é t e r     s z o l n o k i     s z í n h á z a 

Az 1912. április 20-án felavatott színházépületet Spiegel és Englerth budapesti építészek tervezték, nem egészen egy év alatt építették fel a szolnoki és rákóczifalvai kőművesek.

Szolnok 1919-ben frontváros volt. A román tüzérség 80 napig – a Tisza balpartjáról – csaknem szüntelenül ágyúzta a várost. Az épület – a szolnoki templomokhoz és más középületekhez hasonlóan – több belövést kapott. 1927-ben “avatták” másodszor a színházépületet. Bevezették az épületbe a Tisza Szálló és Gyógyfürdő 58 C°-os vizét, ezzel fűtötték a nézőteret és a kicsinyke öltözőket. A második világháború alatt is komoly sérülések érték az épületet. Az 1960-asévek elejére már annyira leromlott az épület általános műszaki állaga, hogy újbóli rekonstrukció  vált szükségessé. Ez 1963-ban fejeződött be, Szigligeti Liliomfi-jával nyitották meg a részben újjáépített színházat. 1989-ben életveszélyessé nyilvánították az 1963-ban “újjáépített” épületet. A mostani színházépület tervezése, építése szűk két évig tartott. Az építésztervező Siklós Mária, a belsőépítész Schnagl Gábor volt. Az új színházépületet 1991. április 11-én adták át rendeltetésének.

Balázs PéterA Szigligeti színház igazgatóját, Balázs Pétert arról kérdeztük, hogy milyen a színház kapcsolata közönségével?

– A közönséggel soha nem volt rossz, hiszen én itt még vendégként is játszottam, egy operettben és a magam által rendezett Delilában is, és már ott úgy éreztem, hogy a közönség már nagyon vár egy ilyenfajta találkozást, és ez nemcsak a Molnár darabra vonatkozik. Vártak egy olyanfajta színházi attitűdre, amely később, miután elnyertem ezt a pozíciót, a színház vezérfonala lett. Eklektikus, klasszikus értelemben vett színházi élményekre volt már akkor kíváncsi a közönség. Természetesen akkor szokott ez megtörténni, amikor túl rövid pórázon tartják, amikor egyféle „kosztot” kap. Erre ráun az ember. Mi megpróbáltunk eklektikus műsortervet csinálni, és azt hiszem, így megnyertük a közönség abszolút szeretetét. Számomra ez nemcsak a bérletek 100%-os eladásában realizálódik, hanem abban is, hogy a közönség minden alkalmat megragad arra, hogy a szeretetét kimutassa. Mert látják, hogy a színház is jó gazda módjára bánik a színészeivel, munkatársaival, akiket tisztel, szeret, és jövőképet akar nekik adni. Ugyanakkor fejlődik, építkezik, a színházzal szembeni színészstúdiókat, stúdiószínházat épít, rendbehozza a háziszínpadot, kiállítást szervez a termeiben, az ifjúságnak önképző programot talál ki, tehát tág értelemben nyúl a színházhoz. Többet akar a színház, nagyobbra néz. Keresi azokat az utakat, hogyan lehetne itt Rost Andrea főszereplésével új színdarabot bemutatni, ugyanakkor Szikora Robi könnyűzenei tehetségét is felmutatni. Nem vagyunk egyformák, természetesen a munka során derül ki az, hogy ki milyen képességekkel rendelkezik, hogy tud előrébb lépni, és figyelembe véve adottságait, biztosítani kell a karrierjének és színészi fejlődésének lehetőségét, és most olyan nagymúltú rendezőket tudunk foglalkoztatni, akiknek egy-egy rendezése valóságos egyetemi kurzust jelent a színészeknek.

– Mi lehet a titok? Mi lehet a legfontosabb feladata egy színigazgatónak?

– Eszembe jut egy pár mondat, ami megmaradt az emlékezetemben. Nem tegnap volt, amikor hallottam. Darvas Iván Salzburgban játszotta Beaumarchais Figaró házasságában Almaviva grófot. Én megnéztem a főpróbát, és előadás után sétáltunk egyet a folyóparton. Várkonyi Zoltán volt akkor az igazgatója a Vígszínháznak , és ha talmi szóval választás elé állították , hogy igazgató lesz-e , vagy rektor a Főiskolán, mert a kettő nem megy, mondták az akkori vezetők. És Darvas akkor azt mondta, – bár Várkonyi nem engedte rendezni a József Attila Színházban, pedig szeretett volna, mondta neki, Ivánkám, nem vagy te rendező, ne hülyéskedj -, azt mondta a Darvas, hogy ha Várkonyi elmegy a színházból, akkor én is elmegyek. Kérdeztem, miért? Mert a levegő hiányát csak akkor érzi az ember, ha megvonják tőle, válaszolta Darvas Iván. Néha nehezen vett levegőt az ember, de volt. Várkonyi olyan levegőt sugárzott, függetlenül az ő rendezői, színészi képességeitől, attitűdjétől, hogy kiteljesedhettünk tőle mi, fiatal színészek, és nagy színészekké válhattak Darvasék. Ez az ő levegője volt. Szabadság volt a Vígszínházban, pedig diktatúra uralkodott az egész országban. De ott olyan közhangulat uralkodott, amit nem lehet elfelejteni. Ha nincs olyan légkör, akkor az megbénítja a tehetséget, ha uralkodás van, akkor megbénulnak a színészek, a tehetségtelenség felé megy el a dolog. Olyan légkört kell teremteni, ahol burjánzik, szárnyal a tehetség. Ez nem pénzkérdés, vagy van valakinek, vagy nincs. Ezt tudta Várkonyi. Erre emlékezve dolgozunk mi is. Ugyanolyat mégegyszer úgysem lehet csinálni.

Folytatás a Magyar Teátrum decemberi számában.