A lélek súlya 21 gramm

Boldogságlabirintus – ősbemutató a Nemzeti Színházban

Galambos Péter rendező-író – állandó szerző-alkotótársával, Kovács-Cohner Róberttel – régtől fogva elhivatottan kutatja, velejárója-e a teljes merítésében ihletett művészéletvitelnek, az elkárhozás?

Egy Manhattan nagyságú meteor közelít, amelyet még a NASA sem tud megállítani. Régvolt tudományos fantasztikus űrjátékfilmek irányítótornyát idéző égi-földi ketrecben ülnek, egy hosszú pult előtt, az apokalipszis diszpécserei. Az irányítótorony személyzete által emlegetett események, dátumok, személyes adatok engednek tájékozódnunk a politikai téridőben. Tájékozódnunk, és elbizonytalanodnunk egyben: kinek az alkalmazásában állnak vajon a lelkünk súlyát grammokban meghatározó, leltárvégző hivatalnokok, ha maguk is haza szeretnének futni az elkerülhetetlen katasztrófa elől.

Nincs meteorit. Az apokalipszis személyre szabott: mindnyájunkhoz a bennünket megillető alakban érkezik meg a lovasa. A Horváth Lajos Ottó által intelligens szenvedélyességgel színre vitt művészszörnyetegnél, (Samu Bence festő-grafikus, költő, zenész), például a Szarvas József megformálta, lakonikusan humanista szerzetes, Mihály atya képében jelentkezik. Bence dúvad. Menekülésre készteti a feleségét, Évát, aki pedig az egyetlenként tudja benne szellemi energiává átlényegíteni a test örömét. Először művésztársa, Gabó feleségével csalja meg, aztán egy énekesnővel. (Martinovics Dorina – Évaként – tehetséggel áll helyt a maga életkorához képest érettebb nőt feltételező szerepben, s ugyanez mondható el az írófeleség Lilit alakító színinövendék, Tenki Dalma alakításáról is. Az énekesnő Mirát megformáló Tompos Kátya, mozdulatvilága és hangja kölcsönhatásnak eredményeként válik hitelessé az a megindokolatlan, szeszélyből fakadó, zsigeri elutasítás, amely egyébként inkább jellemzi Bencét, aki most a szakítást elszenvedi. Tompos, ámulatba ejtő énekkultúrával adja elő a gulyáskommunizmus kultuszdalait. Visszaidézi a korhangulatot, ugyanakkor kedvesen parodizálja a hajdani sztárokat.)

Mihály atya: Vörösmarty Mihály. Szarvas, a Bence tudata alján lappangó bölcs: a hőbörgő művész virtuális – vagy manifesztációra váró – megvilágosodott énje: az önismeretre ébredt ember. Alakítása egyik erénye a tárgyilagos talányosság. Az a pontosság, amelyet az iszákosság, a kezdeti delírium tremens tüneteiről előad, az egyik oldalon, s a következmények lebegtetése a másikon: a halál után ott folytatódik minden, ahol az életben tartottunk éppen – mondja a mennyből delegált lelki gondnok. Nem tudni, hogy az Istennel, a megváltással, a megválthatatlannak érzett bűnteherrel élő művészember számára kívülről érkezik-e a halálkönnyítő ígéret, vagy inkább ön-eutanázia ez: rezignálódik, elengedi magától az életet, mint más a tenyérbe vágó vödörfület, az agresszív székletet. Az önmegadó megkönnyebbülés: csak a halál óráját, percét rögzíti a mentor, mintegy kiiktatva az életből az időt. Meglehet persze, hogy már akkor sem volt idő, amikor elkezdődött a darab. Emlékezzünk vissza az elejére: a szálloda bárjában Bence egy levelet vesz elő, és a szemüvegtokját, ami üres, de észreveszi, hogy nélküle is látja a betűket. Az apályra vár egy megnevezetlen kikötőben, ahonnan majd a Kanári szigetekre hajózna, hogy viszontláthassa Évát, a volt feleségét. Éppen húsvét következik, de elindulásakor még téli ruhát kellett öltenie. Csupa idő- és térvektort nélkülöző motívum.

Galambos Péter színpada misztikus tér: szürreális tartalmakkal megtöltött kubista építmény, ami több díszletnél: folytonos átváltozásban lévő drámainstalláció. Annyira meghatározó a kompozícióképző ereje, hogy összerendezettnek érezzük általa a felidézett valóságfoszlányokat: akárha egy eleven test bőrfelülete lenne, amelybe injekcióként lövődnek be a valóságelemek, s a benn elegyedő komponensek – Melis László zenéje támogatásával – megteremtik a szervezet békéjét, a józan harmóniát. Ezek az injekciók pedig sokfélék, a sztálinizmus utáni szabadságzavar szérumai. A legérdekesebb talán, hogy a korszak összes progresszív képzőművésze repülőgép-modellező, vagy játékvasutazó volt. A sebesség és az elrugaszkodás, a kiszakadás élménye vonzotta a képzeletet. A nemzedék meghatározó élménye az „ember az űrben (!)”: a gravitáció feletti diadal egyfelől, s a kozmikus magány kísértete a lelki túloldalon. Találkozott-e Istennel Gagarin? Beköltözhet-e társbérlőnek az ember a Jóistenhez?

A másik szabadságszérum a fizetség. A kádári konszolidáció művészszelídítő időszakában hatalmas pénzek áramlottak a képzőművészetbe, intézményi megrendelések formájában: volt miből illuminálódnia annak, aki a tisztánlátásnak ezt az eszközét kereste. Nem rosszallta a hatalom a kába extázist, az igazságérzetre lobbanókra azonban odafigyelt. Mintegy a szabadság csapdájaként, a rendellenes cselekmények bejelentésére irányuló kötelezettség eltörlésével párhuzamosan, s szinte automatikusan, kiépült a besúgói hálózat: a kötelező önkéntesség helyett az ellenszolgáltatáson (fizetségen, vádalkun vagy szakmai irigységen) alapuló árulkodás.

A harmadik szabadságszérum a határnyitás. Elindulhattak külföldre a művészek, újrakezdődhetett a kulturális felzárkózás, eközben azonban a megrendelői elvárások, s a művészetoktatás stílusiránya mit sem változott. Ok a konfliktusra, a meghasonlásra. E blogjegyzet szerzőjeként szerencsésnek tudhatom magam. Gimnáziumi magyartanárnőm, az ország egyik legképzettebb grafikusának feleségeként kapcsolatban állt a fiatal alkotók progresszív szárnyával. Elbeszélése alapján nem okozna nagy fejtörést beazonosítanom a darab szereplőit. Csakhogy a tényfeltáró tettnek éppen az ellenkezője az igaz: a tanárnőm férje nincs benne a darabban, a főhős személyiségének a lényege mégis, maradéktalanul az ő életrajzának is mondható. És túl ezen a személyességen, az ismerd meg önmagad parancsa/esélye, nem egyedül a grafikus-festő társadalom privilégiuma!

Fotók: Eöri Szabó Zsolt

Kapcsolódó írás

Balogh Tibor: Egy tébolydús este 

http://www.barkaonline.hu/szinhazak/3195-egy-tebolydus-este