A lámpás ember

Kerényi Imre Bródy Sándor Tanítónőjét rendezi Szolnokon

A rendező: Kerényi Imre

– Régen íródott ez a darab. Amikor a végén a Főúr (az öreg pap), azt mondja indulattal, hogy eleresztettétek a jövőt, akkor a néző megborzong, mert úgy érezheti, hogy akkor az ő jelenéről van szó…

– Minden régi történet a mához szól. Itt van egy mérhetetlen harácsolás. Ha úgy tetszik, a falun élő lakosság kifosztása, ami tönkreteszi a jelent, és tönkreteszi a jövőt. A történetben két igazán egymásnak való emberről van szó. Az egyik földbirtokos csemete, a másik tanítónő. És az egészből nem lesz semmi, mert mindent tönkretesz a pénz, a harácsolás.

– Vannak pontok, ahol ez megfordulhatna?

– Azt szoktuk erre mondani, hogy a társadalmi környezet… a konvenció… melyeknek a hősök általában foglyai. Ez a darab egy mese, mára vonatkozó példázat. Szívesen bajmolódom vele, mert van egy pedagógiai vonulata is. Rendkívül fontos, hogy bemutassuk a porosz-osztrák iskolarendszert, annak a nagyszerűségét, érettségét is. Szembesüljünk azzal a történelmi ténnyel, hogy a magyar oktatásnak Klebelsberg előtt is voltak főhősei. A reformkorban, amikor az emberek elkezdtek magyarul tanulni, magyar dalokat énekelni, magyar táncokat táncolni, és elkezdődött a nemzetté válás eszközeként az iskolarendszer kifejlesztése. Már Trefort Ágoston és Eötvös József is nagyon sokat tettek a tanítóképzésért, ezt teljesítette ki Klebelsberg Kuno. Gárdonyi Géza azt mondta, hogy a tanító a lámpás ember. Minden faluba kell egy tanító, aki viszi a lámpájával, a fényt, a tudást. Itt van egy tanóra, ahol a diákok nem verik meg a tanárt, hanem tisztelik, és megtanulnak viselkedni, olvasni, írni, számolni. Most Magyar Bálintnak köszönhetően van egy olyan oktatási rendszerünk, melytől funkcionális analfabétákkal van tele az ország. A Horthy korszak végére egy művelt nép élt itt, egy jó alapképzéssel rendelkező parasztpolgárság, akik a maguk urai voltak. Virágzó civil társadalmat hozott létre a sokat szidott és gyalázott porosz-osztrák iskolarendszer. A sok önművelő kör segítségével az emberek egymásba és a kultúrájukba kapaszkodhattak. És a nagyszerű amatőr színjátszás, az én apám, mint tanító, a Naszreddin Hodzsában a kovács szerepét játszotta délutánonként. Trianon után jó politikai gondolat volt, hogy a tudással kell foglalkozni, hiszen se fa, se só, se ásványkincs nem maradt. Klebelsberg hatezer építkezést vezényelt le, ebből négyezer volt iskola, a többi tanítói lakás. Egyetemeket alapított, a kolozsvári egyetemet átmentette Szegedre, létrehozta a halbiológiai kutatóintézetet, a Testnevelési Főiskolát, a Sportkórházzal. Máig is ezekből élünk.

 

A Főúr: Bitskey Tibor

 

– Jó Bródy Sándor darabban játszani?

– Ez a leghíresebb darabja és én nagyon szeretem. Az öreg pap csodálatos szerep, boldog vagyok, hogy eljátszhatom. Ahogy a gazdagok ellen kiáll, a mai napig is érvényes. A gazdagok ma se nagyon törődnek a társadalommal.

– Talán a gazdagokat is fel kellene készíteni, olyan iskolarendszerben,hogy tudjanak a helyzetükkel sáfárkodni.

– Az úgynevezett „baloldali” politikusok kapitalisták lettek, és bizony vannak közöttük, akik egyházi iskolában nevelkedtek, mégis szörnyen viselkednek. Úgy látszik, nem csak ezen múlik, hanem az emberi minőségen. Szolzsenyicin jut az eszembe, aki nagyon jól ismerte a kommunistákat, és azt írta róluk: „torzult lelkek”. Tökéletes megfogalmazás. A maiakra is érvényes.

– A főúr, és a tanítónő, között van vagy hatvan év, mégis ők értik meg a legjobban egymást.

– Igen, egy húron pendülnek, nem véletlen. Ugyanolyan erényeik vannak. Erkölcsi erényeik.

– Talán több száz év múlva eljut az emberiség az „igazságos társadalomba”…

– „Ki száz- meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített”. A milliárdosok megússzák.

– Olyan jó Téged a színpadon látni. Minap a tévében is láttalak, a Kőszívű ember fiaiban.

– Nemrég mondtam egy riportban, hogy én egy ünnepi színész vagyok, mert az ünnepeken az én filmjeimet játsszák.

– Mi is megünneplünk Téged. De a színpadon.

 

Tóth Flóra, a tanítónő: Molnár Nikolett

 

– Ezek a nagy szerepek adnak is, vagy csak elvesznek?

– Mindenképp adnak, hiszen egy színésznek az a jó, ha játszik. Azzal, hogy különböző karakterek bőrébe bújhatok, saját magamról is többet tudhatok meg. Sokat tanulhatok a rendezőktől, a kollégáktól, és a szerepektől is: Tóth Flórától, Irmától…. Amikor van feladatom, az erőt ad, feldob. Nem vagyok fáradtabb, mint, amikor kevesebbet játszottam. Sőt…

– Mégis, mennyit bír egy színész?

–Nem tudom, mennyit bír, én igyekszem mindig az adott feladatomra koncentrálni, arra, amit épp próbálok. Az előadásokon pedig fontos, hogy felszabadultan tudjunk együtt játszani, s akkor az mindig energiát ad, feltölt.

– Ez a szerep milyen?

– Ha úgy tetszik, magas várként tornyosul elém, de még a próbafolyamat elején vagyunk, s megpróbálom a tőlem telhető legjobban megoldani a feladatot. Nagyon szép szerep. Egy erkölcsös vidéki lány, aki azt tanulta az édesanyjától: „Légy becsületes, lehetsz, lehet.” S még ha a darabban úgy is tűnik, hogy mégsem lehet, ő akkor az is marad, mert így nevelték. Határozottan kiáll az elvei mellett, és szenvedélyesen szereti a munkáját. Mint én.

– Jó Jankovics Annával, a legjobb barátnőddel együtt játszani?

– Hihetetlen, hogy a sors úgy hozta, hogy mindketten itt játszunk Szolnokon. Korábban sosem dolgoztunk együtt. Természetesen nagyon örülök. A darabban a Kántorkisasszony és Tóth Flóra az első pillanatban összebarátkoznak. Nekünk ezt el sem kell játszani. Ha ránézek, tudom, mire gondol, mert ismerem, s ő is engem.

– És milyen Kerényi Imrével dolgozni?

–Korábban volt szerencsém dolgozni vele a Bánk bánban. Ez a darab más műfaj, de a munkafolyamat hasonló. Azt érzem, hogy alkotótársnak tekinti a színészeket, ami azért nagyon jó, mert arra ösztönöz, hogy merjünk mi is ötletekkel előállni, kipróbálni többféle megoldást. Nagyon figyel ránk. Irányt mutat, de szabadnak érezzük magunkat. Közös munka, amit nagyon szeretek, s amiből sokat tanulok.

– Ez egy nagyon komoly szerep. Küldetéses…

– Valóban, bár szerintem minden szerep az.Elgondolkodtat, megnevettet, nevel… Minden szerep új kihívás. Fel kell „építeni”, teljesen előröl kezdve, hogy ne legyenek megszokott sémák. Ez nagyon nehéz, de izgalmas és szép is.

 

 

Kántorkisasszony: Jankovics Anna

– Hogy érzed magad?

– Jó érzés, hogy biztonságban vagyok. Én még ezt nem szoktam meg. Eddig egyik munkám hozta a másikat, sosem volt még olyan, hogy előre tudjam, mit csinálok márciusban.

– A Kántorkisasszony nehéz, vagy könnyű szerep?

– Közel áll hozzám. Már az olvasópróbán éreztem, ebben jól fogom magam érezni. Az a nehéz, hogy a darabban én vagyok a háziasszony, a kellékekkel rengeteg dolgom lesz. Egy nagy lélekkel megáldott ember, aki másokban éli meg az életét. Mindenkire ráhangolódik, tele van szeretettel, és önfeláldozással. Jó ilyen embernek lenni.

– Te ilyen vagy?

– Talán. Az önfeláldozásnak nem állok ilyen szintjén…

– Mi lesz a Kántorkisasszony, és a Tanító jövője, hiszen a Tanítónő teszi a kezüket egymás kezébe?

– Ez egy elég egyszerű lány. Az érzelmi intelligenciája nagyon fejlett. Amit én hallok, és megértek, azt nem biztos, hogy a Kántorkisasszony is megérti. Még nem döntöttük el, hogy ezt a helyzetet is elfogadja-e teljes odaadással.

 

Ifjú Nagy István: Barabás Botond

 

– Egy irányban gondolkodunk Kerényi tanár úrral. Ugyanazt gondoljuk a szerepről és a darabról is.

– És mit?

– Ami le van írva, azt el kell játszani, ami meg erős, azt ki kell emelni.

– Ez eléggé „korszerű”? Vagy ahogy mondják: progresszív?…

– Nem törődöm az ilyesmivel.

– És a Tanár úr rítus-színháza közelít már?

– Én nagyon szeretem ezt a „rítus-színházat”, ha így nevezzük. Csak meg kell találni benne a helyünket.

– Mi lesz Ifjú Nagy Istvánnal ezután?

– Visszazuhan a korábbi életébe. Abból szakította ki a Flóra. Inni fog, aztán majd egyszer főbe is lőheti magát.

– Pedig megtehetné, hogy kiszakad ebből a világból…

– Csak Flórában látja a lehetőséget. Ő az a nő, akibe kapaszkodhat. Attól szép ez a történet, hogy volt neki egymillió nője, de ez az egy, ez a tisztaság, ez a gondoskodás, ez változtatja meg. Flóra az utolsó reménye.

– A fiú nem tud innen kiszakadni, ezért megy el a nő, nem?

– Ennek a darabnak ez a vége. Megpróbál kiszállni a sárból, de a környezet tovább mocskolja. Amibe belekapaszkodott, az az ág törik el. „Ebben az iszapban én nem tudok gyökeret ereszteni”.

– Ez egy egész világ kritikája. És ez bekövetkezett…

– Aminek most isszuk a levét. Nem minden tanító mese végződik heppienddel. Így értékesebb. Így tanít. Így kapjuk fel a fejünket.

Kiss József