„A kő marad!”

Fehérvári táncjáték a POSzT-on

A székesfehérvári Vörösmarty Színház előadásában egy táncjátékot láthattunk a POSzT fesztiválon a Bóbita Bábszínházban. A cím, Hekabé, csupán metaforikus. Euripidész hősnője maga is áldozat: uralkodóból lesz rabszolga; gyermekei elvesztése után ő maga is gyermekgyilkossá válik.

Az előadás célja nem a görög tragédiát hivatott bemutatni, hanem arra világít rá, mennyire vagyunk rabjai saját szokásainknak, félelmeinknek vagy éppen egymásnak. Mikor uralkodunk mi és mikor uralkodnak rajtunk. A korreláció a görög tragédiával tehát ebben a formában mutatkozik meg.  A tizenhárom jelenetből álló táncjátékban összesen nyolc táncművész tolmácsolásában (5 lány, köztük a koreográfus: Blaskó Borbála, és 3 fiú) láthatjuk mindezt.

A díszlet és a jelmezek meglehetősen puritánok, leginkább jelzésértékűek, ahogyan a kortárs táncelőadásokban szokás, de nem is igényel többet. A kövek szimbolizálják terheinket, vágyainkat, félelmeinket, amik vagy elgurulnak, vagy ellökjük magunktól, vagy összeszedjük őket. Érdekes, hogy szinte csak a táncosnők dolgoznak velük: a maguk elé kötött kendőben hordják a köveket, életet adnak, a gyermekvállalás „terhét” is ők cipelik. A mozgások ismétlődése a rutint, a megszokást tükrözi. Az első képben hallható szívdobogás az életet hallatja. Az egyetlen színfoltot a második képben vehetjük észre: a monokróm, fekete-fehér-szürke jelmezek között megjelenik egy barna ruházat, és egy platform cipő, aminek hiányoznak a sarkai. Akár egy őzre is asszociálhatunk mind a jelmez, mind a mozdulatok miatt. A táncosnő, Kertész Júlia biztos technikával táncol benne, a balance (egyensúly) is kiegyensúlyozott, a pózok is megtartottak.

Mind a szólók, mind a pas de deux-k (páros táncok), mind a pas de trois-k (variáció, amit hárman táncolnak) összehangoltak, hagyták egymást érvényesülni. A technikai tudás is a helyén van a táncosoknál, nem idegen számukra a műfaj. A modern technika mellett észrevehető a klasszikus balettre való utalás: Blaskó Borbála a Hattyú halálát, illetve a Diótörő pas de deux-jét mutatja be, stilizáltan. Szintén ő formálja meg a születést és a halált is: abroncsos, izzókkal díszített szoknyában jelenik meg, ad életet, majd a díszlet fekete függönyét felhasználva szimbolizálja az elmúlást, a halált. Az „újszülött”, akit Szirmai Irén formál meg, egy kőrakáson kuporogva szemlélődik, tekintete derűs, nyugodt, optimista, míg ezt megelőzően egy dühös, szomorú, csalódott nőt láthattunk megformálni általa, rendkívül hitelesen és átütően. Ezek alapján tehát nem csak tánctechnikai felkészültséget igényelt a darab, hanem színészi képességeket is, aminek valamennyien megfeleltek. A táncjáték a színészi játékon túl (vagy épp azzal megegyezően) az emberi hanggal is operál: sóhajtások, nevetések tarkítják az előadást, ami egyszerre mutatja emberlétünket és hangsúlyozza a kortárs tánc jellemzőjét: semmi mesterkéltség, csak a természetes mozdulatok, ösztönök. A kontaktelemek mellett természetesen a talajtechnika is megjelenik, aminek elemeit (pl. vállon átfordulás) gördülékenyen, precízen hajtják végre a táncosok, nemcsak önmagukra, hanem egymásra is figyelve, harmóniában.

Az előadásnak nem feltétlenül a szórakoztatás vagy a gyönyörködtetés a célja, hanem inkább a ráébresztés egy új formanyelv segítségével. A székesfehérvári társulatnak ez sikerült.