A kistérség Godója

Platonov (Apátlanul) – bemutató a Radnóti Színházban

A Csehov-filológia által Névtelen darabként számon tartott, befejezetlen drámát először Jean Vilar társulata vitte színre 1956-ban, A bolond Platonov címmel. Megírásakor, 1884-ben a moszkvai Kis Színházat (Malüj Tyeatr) nem érdekelte, a szovjetunióbeli premierjére1957-ig kellett várni. A magyarországi bemutatót 1963-ban tartották Egerben (r.: Horváth Jenő). A Radnóti színházi bemutató rendezője Alföldi Róbert

A nagyjából hatórányi előadást igénylő darab karrierje Horvai István rendezői és pedagógusi tevékenységéhez köthető. Az 1981-es vígszínházi (Pesti Színház) premiert megelőzte 1978-ban az igen emlékezetes főiskolai kísérlete, amikor is két szereposztásban, a hallgatók alkatához igazítva, tehát részben eltérő felfogásban dolgozták fel a szöveget.

A sokféle értelmezés lehetősége persze összefügg a szöveg szellemi terjedelmével is. Az eredeti változat szerint a Platonov rendkívül összetett viszonylatokat feltáró generációsdráma. Nincs előzménytelenség: nem eleve rozsdából készült a kilincs, vagy vízkőből a szamovár. Részint egy a felnőttséghez éppen elérkezett korosztály (a huszonhét évesek nemzedéke) belvilágát rajzolja meg, szembesítve vágyaikat, akaratukat a lehetőségeikkel, majd lehetőségeiket azok megvalósulásával. Másrészt föllépteti ellenükben apáik nemzedékét, amely hajdan készre alkotta számukra a mai világot, s most értetlenül szemléli, miért mozognak idegenül ebben a kötelezően előírt élettérben a fiatalok. Harmadrészt – talán mindközül ez a legérdekesebb viszonylat – a saját korosztálya (húszévesen írta a darabot) ítéletét fogalmazza meg az előttük haladó nemzedék széthullásáról. A dráma vonzerejének igazi titka azonban, úgy gondolom, nem annyira ebben a kivételesen bonyolult, háromszorosan rétegzett generációs viszonylatrendszerben van, hanem sokkal inkább magában a Platonov-jelenségben, amelyet sokféleképpen próbáltak már megfejteni, de egészében még nem sikerült senkinek – a Radnótiban Alföldi rendezésének sem igazán.

László Zsolt

Kicsoda is voltaképpen ez a titokzatos idegen, aki távoli vidékek nyelvén, gesztusaival szól ugyan hozzánk, ám lénye mégis oly ismerős, mintha mindig közünk lett volna hozzá, s együtt élnénk vele ma is? Platonov egykor jómódú vidéki földbirtokos család, Platonovka falu hajdani gazdáinak elszegényedett leszármazottja. Tehetséges gyermek lévén, szülei egyetemre küldték Moszkvába, de ott tanulmányait nem fejezte be, és így zárva maradtak előtte a magas tudományos végzettséghez kötött, elegáns hivatalok. Vissza kellett térnie szülőfalujába, községi néptanítónak. Feleségül vette Szását, Trileckij nyugalmazott ezredes leányát, akitől gyermeke született. Ebben az egzisztenciális megállapodottságban pergeti napjait, megadva magát a vidéki orosz életforma nyomasztó unalmának. Alszik, vedel, férji kötelességből olykor magához vonja Szását, eljár a bálokra, kalandokba keveredik befolyásos helyi személyiségek romlatlan leánykáival, fiatal özvegyekkel, cselédekkel. A szerepet megformáló Andrusko Marcella asszonyi tűrő-művészete az előadás egyik emlékezetes alakítása.

Egy napon moszkvai vendégek érkeznek, s megjelenésük fenekestül fölforgatja az álmos provinciális idillre hangolódott falusi intelligencia életét. Vojnyicev, egy néhai tábornok első házasságából származott fia mutatja be földijeinek ifjú feleségét, Szofját. Szofja és Platonov régről ismerik egymást, az egyetemen szerelmesen tervezgettek, de aztán elváltak útjaik. Szofja először undorral futna el Platonov odújából, de hamarosan mindkettőjükben föllángol a régi érzelem: úgy vélik, elérkezett a kölcsönös megváltás perce, elhatározzák, hogy együtt hagyják el a falut. Platonovban azonban csak pillanatnyi a föllobbanás. Nincs már ereje átszakítani a hálót, amelyet környezete ezernyi szálból font köré, s – bár ottmaradni sincs kedve – végül tehetetlensége győz. A becsapott Szofja pisztolylövése vet véget életének. Szofja dramaturgiai küldetése lenne, hogy Platonov múltját hitelesítse (igazolja), tudatosítsa bennünk: ez a mostani életvitelszerűen kötekedő, provokáló, mindenkit lekicsinylő ember látott valaha szebb napokat, sugárzott pozitív szellemet is. A máskor igen képességes Petrik Andrea most nem kap időt az önkifejtésre. Elvárása anakronisztikus, átviharzása fúriaszerű, tette statáriálisan hirtelen.

Petrik Andrea és László Zsolt

Szofja tanúságtétele szerint Platonov kivételes tehetségű lény, alighanem arra született, hogy megváltója, s nem, hogy megrontója legyen a világnak. Jó időben belátja azonban a társadalmi cselekvési tér szűkösségét, s tudatosan kizárja magát minden közéleti szerep lehetőségéből. Ez a lépése emeli lényegében környezete fölé. Nemzedéktársai – bár él még bennük a generációs különbözés igénye – elfogadják a készen kapott világ intézményeit, s fokozatosan magukra öltik a különböző társadalmi szerepek megkívánta maszkokat. A világirodalom nagy antihőseinek rokona, akinek életpéldája úgy elfogadhatatlan, ahogy van, de csak olyannak fogadható el, amilyen: olyannak, aki nyíltan és tüntetően kirekeszti köreiből a külvilágot, s mérhetetlen felsőbbségtudattal ítélkezik embertársai gyarlósága fölött. Megvet minden ideológiát, az emancipációeszmétől a szociális reformteóriákig: kialussza magát a valóságból.

László Zsolt és Martinovics Dorina

Az ébrenlét pillanataiban pedig a cselekvő passzivitást választja: Don Juant alakít, sorra meghódítja a falu szépeit. Ám ezek az autonómia igényének kizárólagosan megfelelő, egyirányú kapcsolatok nem tarthatók fenn sokáig. Észre kell vennie, hogy mindegyik asszony vonzalma önző kisajátítási vággyal párosul, mindegyik asszony meg szeretné alkotni belőle a maga Platonovját. Ettől kezdve menekül a szerelemtől is: „bugyogó az egész világ”. Kettős szorító helyzetet él át tehát Platonov: egyfelől a környezetével való összeférhetetlenséget, hogy hiába a tettvágy, ha az egyensúlyát vesztett, bomlott tudatú világ tehetetlenségre kárhoztatja azt, aki nem képes föloldódni torzult rendjében; másfelől a saját belső drámáját, a narcisztikus-önrajongó személyiségvédelem és az őt bekebelezni vágyó lények akaratának összetűzését.

Andrusko Marcella és László Zsolt

László Zsolt dúvad entellektüel. Menekül az érzelmi kalandoktól, ugyanakkor ellenállni nincs ereje a feléje közeledőknek: boldogságot kínál, de csak megrontást nyújthat, nem tisztel tekintélyeket, törvényeket, erkölcsi normákat és eszményeket: a leggátlástalanabb szabadgondolkodó. Szörnyetegségére magyarázat a konstelláció, de nem mentség, és ezt ő tudja pontosan. Ezért, a bosszút lihegő Szofja igazságszolgáltatásnak vélt gyilkos golyója csak toldalékmegoldás: az önmagától megcsömörlött, de a saját ítéletét önmagán végrehajtani gyáva személyiség megsegítése: eutanázia.

Kováts Adél és László Zsolt

Horvai Pesti színházi előadásában annyira Platonov a főszemély, hogy az egyterű díszlet alaphelyszíne az iskolaterem, ahová aláhullott Moszkvából a hős csillaga. Alföldi központi tere a fiatalon megözvegyült Vojnyiceva tábornokné birtoka. Ide várják nyári szezonnyitó bulira a kistérség Godóját, Platonovot. Az ifjú özvegyet Kováts Adél játssza. Az ő várakozása, s az általa szított társasági kedély, mindenesetre becketti lélegzetű. Csehov alighanem a Kis színházbeli (Malüj Tyeatr) Marja Jermolovának, a kor kiemelkedő tragikájának szánta a szerepet. A szövegnek az ő érdeklődése híján veszhetett nyoma, pedig a szerepben van fantázia. Így gondolhatta ezt Alföldi is, mert Kováts Adélt a Három nővér Natasájára emlékeztető agresszív egoizmusával, vezénylő tábornoki temperamentumával engedi kiragyogni a hölgykoszorúból. Parancsára fanfárként égnek emelt vodkás palackokból, indulót szívnak a bulizók. A település nagyözvegye jogán dukál neki Platonov szerelme: az egész lakosság, maga Szása is, a legtermészetesebbnek tartja, hogy a házasságtörés egyedül ővele lehet legitim (szabályszerű). Aztán, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a hódítás elmarad, a harcuk forrpontján – az előadás legszikrázóbb jelenetében – kiisszák egymást a közös jövőjükből a tanítói odúban. Utóbbi, a színpad centrumába épített zuhanyrózsás, vizes blokkos gyehenna, minden delíriumos arra mászó üdvhelye.

Móga Piroska és László Zsolt

A Platonov lehet színészhallgatóknak remek karakterépítő alapanyag, vagy az idős korosztály számára jó foglalkoztatási alkalom. Ha ötvözni akarják a két célt, terjengős előadás keletkezik. A Radnótiban most ilyen született, megmutatkoztak a játszók erényei, ám hosszadalmasan. A vállalkozás nyereségének fordítást tartom. Csehov kedvenc figuráinak beszédét az alapfokú választékosság jellemzi: a mondatok fura keresettsége tükörfordításban idegenesen és idegesítően körülményesnek hat. Radnai Annamária a magyar megfelelőkre ráérző, intelligens fordító; megbízható alapként számíthatnak majd a munkájára a darab megrendezésének eztán nekiveselkedők.

fotó: Dömölky Dániel