A jövendő színészóriásai?

Rendhagyó előadásnak lehetett tanúja az a közel száz néző, aki körülbelül egy hete nézte meg az Anyegin előadását Budapesten. Nem attól volt ez újszerű, hogy extra új felfogásban rendezték meg, vagy kiforgatták volna az eredeti mondanivalójából. A helyszín, a díszletek és jelmezek, és a szereplők személye tette emlékezetessé a mű színrevitelét.

A díszletek természetesen jelképesek, a kosztümökben is nyilván sok kivetni valót találna egy szakember. A szövegek elmondásánál is történtek talán bakik, a mozdulatok, a táncbetétek is előfordulhat, hogy nem lennének eléggé kidolgozottak egy nagyszínpadi előadásra. Mégis nézőnek, szereplőnek felejthetetlen élményt jelentett, amit látott, amit átélt. A felszabadult, örömmel teli színjátszást, néhány négyzetméterre korlátozva. Jó volt látni a tündöklő szemeket, a megfelelni vágyást, a kamaszokat, akik nagyon fontosnak érezték és érezhették magukat. Mindenki bele adott képességei szerint mindent, hisz átérezték, sikerük közös siker és mindenkinek hozzá kell tennie ehhez a maga részét. A szorgalmas, befektetett munka, a gyakorlások, a készülődés izgalma, a lámpaláz leküzdésének sikere, a tapsra és elismerésre vágyás igénye, mind-mind ott érződött az arcokon. Lehet tán elfogult, de mindenképpen őszinte volt a képzeletbeli függöny legördülése után felzúgó tapsvihar. Az átszellemült gyermekszemekben pedig visszatükröződött az a mámorító érzés, amely sugallta: ezt a pár percet nem adnák oda semmiért. Megmártózhattak a sikerben, megfürödhettek a dicsőségben, jogosan járt nekik az ováció, hisz keményen megdolgoztak érte. De a nézők szeme is fényesebben csillogott a szokásosnál, jóleső melegség járta át őket, miközben büszkén és elismeréssel ütötték össze tenyerüket.

Szülők, rokonok, barátok előtt zajlott le ez az előadás, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium dísztermében. Az előadás rendezője, szervezője, kiötlője és mindenese Korompayné Sebestyén Nóra magyartanárnő volt, a szereplők az iskolai színjátszó kör tagjai, főleg kilencedikesek, és pár felsőbb osztálybéli is. A színjátszók maguk is tanulói az iskolának, szabad idejüket áldozták fel, úgy készültek fel az előadásra. De nem csak a szereptanulásra fordítottak időt és energiát, a feltételek megteremtésében, a színpadi kellékek és ruhák összeállításában és előteremtésében is kivették részüket, hogy a tárgyakkal is elénk varázsolják az orosz szerző korát. Az biztos, hogy Puskin halhatatlan alkotása, számukra már nem csak egy megtanulandó mű, hanem egy átélt, és szívükhöz közel került, megvalósult csoda.

Nem lehet tudni, a diákok közül bárki is fogja-e választani felnőtt életében a világot jelentő deszkákat hivatásának. Talán az itt átéltek hatására lesz valaki elkötelezett napszámosa a színpadok világának, és folytatja a magyar színjátszás dicső hagyományait. Az azonban bizonyos, a szereplés, a társulatban végzett munka, a mindenkin sok múlik érzése, a végén pedig, a kiérdemelt siker és elismerés mámora, jótékonyan hat, a most kialakuló jellemekre, személyiségekre.

A szereplők szülei nevében ezúton szeretném még egyszer megköszönni az iskolának, hogy biztosította az előadási lehetőséget, a tanároknak hogy biztatták és segítették a gyerekeket. A színjátszó kört vezető tanárnőnek, – a gyerekek Nóra nénijének, – tiszteletünket és hálánkat fejezzük ki, hogy áldozatos munkával, sok odafigyeléssel betanította, és színre vitte a darabot. A szereplő gyerekeknek pedig, még egyszer üzenjük azt, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni:

Szívből gratulálunk, és nagyon-nagyon büszkék vagyunk rátok!

Tölgyesi Tibor