A feltétlen szeretete és a szeretet feltétlensége

Kaffka Margit: Hangyaboly – Dér András rendezése Kecskeméten

Viola Szandra kritikája

Az utóbbi évtizedekben erősen vallási témájú színházi és filmrendezéseivel, klasszikus értékrendet avantgárd stílusban közvetítő világával, a kísérletit, az újat a régi tudással ötvöző, a filmnyelvet a színpadra alkalmazó és a filmben is színházat játszó szuggesztív alkotásaival vált Dér András, a Balázs Béla nemzedék egyik legérdekesebb egyéniségévé.

 

Követhető követhetetlensége, olykor „vágóhídra vitt” vágási technikái rászögezik figyelmünket. Alig felismerhető és félreismerhetetlen, puritán, de nem dísztelen. Sokoldalú, mégis felfedezhetünk szerteágazó munkáiban valamiféle lényegi egységet.

Krajcsi Nikolett és Trokán Nóra

A Kecskeméti Katona József Színházban bemutatott Hangyaboly is látszólag a rendező keresztény-katolikus szellemiségű és témájú munkái sorát gazdagítja; a látszaton túl azonban a regény adta lehetőségek maximális kihasználásával Németh Virág dramaturgiai tehetségének köszönhetően olyan sok szólamban tud a darab megszólalni, hogy a legkülönbözőbb életutakat, filozófiai nézőpontokat, emberi, szerelmi helyzeteket képes humorral bemutatni.  A humornak és a fenségesnek, e két esztétikai minőségnek a ritka és szerencsés ötvözete az Dér Andrásnál, amit szinte sehol máshol nem tapasztalni.  A szereplők megjelenítésében a néző is átélheti a hétköznapi létezésen túl a valódibb, feltétlenebb valóság mélységét és szakadékát, úgy, hogy közben az illő és ízléses humor leleményességét sem kell nélkülöznie, vagyis úgy látszik, a rendező nem feledi Arisztotelész művészetről alkotott maximáit.

A tér-időegység az eredetiben bahtyini kronotoposz, ahol kettős idősíkot figyelhetünk meg, a keresztény időhöz kötött körkörös rendet és azt az egy évet, amelyben az események zajlanak. Dér András inkább csak ez utóbbit ragadja meg, a jelenetek pergők, a díszlet praktikus és észrevétlenül átrendezhető, a történet áttekinthető. A már-már kínzásig lecsupaszított, tárgyiasan egyszerű formanyelv azonban időnként váratlanul megszínesedik: groteszk árnyjátékkal, az ágyazó diákok lepedő-táncával, komikus díszletelemmel (például óriási fül) gazdagszik, egyébként pedig háttérben tartásával teret enged a valódi színészi játéknak. Külön kiemelném még a formai elemek közül azt az aktust, amikor a növendékek, akár csak a Párkák szőnek-fonnak, s úgy gabalyítják kézimunka közben a fonalat, akárha a történet szálai gabalyodnak. Finom és művészi szimbólum! Az egyébként visszafogott mozgásvilág pedig Papp Gábor zenei betéteit, hangzáskülönlegességeit is engedi érvényesülni.

Trokán Nóra, Dobó Enikő eh., Krajcsi Nikolett és Danyi Judit

A hipotetikus szerző a színpadra alkalmazásnál hiányzik, csupán az elhangzó levélrészletek funkcionálnak leíró, elbeszélő részekként is. Az első jelenet Király Erzsi levélírásával kezdődik, amelyben pár sora rögtön keretbe helyezi, megelőlegezi a következő történéseket. Szinte in medias res a párbeszédek árnyékában ott lebeg rögtön a feszültség is, a bonyodalom, „az élet, mint a hatalom akarása”, mely előidézi a konfliktusok bonyolult szövedékét.  A fabula szintjén az új főnöknő választása az az esemény, mely feldúlja és összekuszálja ezt az egyébként már-már mechanikusan működő hangyabolyt. Az apácák önmaguk helyett sokkal inkább egy eltorzult politikai-választási kampány indulóihoz hasonlítanak, ahol a célokat természetesen személyes érdekek is motiválják. Ez alól csak Magdolna nővér (Danyi Judit) kivétel, akiről kiderül, későn tért meg és Amerikából érkezett a zárdába, hivatását azonban valóban komolyan gondolja.  Az említett szereplőkön kívül pedig megkülönböztethetjük a jellemek egy harmadik csoportját, a növendékeket, akik figyelmen kívül hagyják a zárdában zajló hatalmi viszályokat és csak saját apró-cseprő, nagyrészt szerelmi ügyeikkel foglalatoskodnak, tágabb értelemben ők azt a kaffkai női alakot személyesítik meg, akik a vallásban elmélyülő vagy a társadalmi sikert akaró társakkal szemben az egyéni boldogságba menekülnek. Ez az elem tekinthető a romantika maradványának is Kaffka írói munkásságában.

Danyi Judit és Téby Zita

Kaffka Margit, akárcsak Tormay Cécile vagy Szabó Magda mint „női” író egyébként kezdenek divatba jönni. (Bár épp Kaffka Margit nem hinném, hogy örülne e jelző mai értelemben vett használatának, hiszen a Levelek a zárdában hősnőjének szájába ezt meggyőződését adja: „Tisztességes ember legyen, ne tisztességes asszony!”)  Az előadás azonban pont annyit mutat meg a női sorsokból, női nézőpontból amennyi még „objektív” és szükséges, majd a nemi szerepen túl az emberi szerepekre koncentrál. A jellemek kidolgozottsága és a szerepválasztás, mind megjelenésben, mind előadásmódban kiváló. Talán Kunigunda nővér németajkúsága, akcentusa és különös szóhasználatai hiányoznak kissé, már, ha valaki először találkozott a regénnyel, s csak utána a színdarabbal.  Rendkívül jól formált azonban Szelényi (Pál Attila) figurája, aki esetlenségével, tudomány iránti megszállottságával oldja a feszültséget, s akinek szájából elhangzik a pozitivista filozófia elmélete: „Mikorra Erzsike kisasszony hajfürtjeiben megfogyatkozik a pigment-tartalom, akkorára, úgy sejtem, meg fog dőlni mindenestül az a szomorú emlékű fényelmélet.” Mintha csak (bár Kaffka Margit még nem ismerhette) Kuhn elméletét hallanánk a tudományos forradalmak szerkezetéről. Azonban a világ megismerhetetlenségét állító agnosztikusokat és empiristákat minden bizonnyal olvashatta. Nagyon lényegesnek tartom, hogy a regénynek ezt az aprónak tűnő mozzanatát a színdarabba is beemelték, ugyanis a tudomány és hit viszonya, és az, hogy e kettő miként feltételezi vagy zárja ki egymást nem csak filozófiai, de lélektani szempontból is felmerül minden istenkeresőben és megelőlegezi a végtelenhez való alapvető hozzáállását.

Kiss Zoltán és Trokán Nóra

A másik ilyen előkép a Fábri Zoltán film lehet, amihez képest a Kecskeméti Katona József Színház játéka sokkal ártatlanabb erotikájú, talán még hiányolhatunk is kicsit több frivolságot! De ezúttal máshol vannak a súlypontok, például az önazonosság konfliktusai körül. A mű rejtett mondanivalója ugyanis az énkeresés és megértés, amely összefüggésben áll az istenkereséssel, a szent ágostoni „önmagunkra ébredéssel”. A legtöbben ott tévednek el, hogy nem békélnek meg, feltételhez kötik hitüket, pedig az igazi erkölcsi kellésben nincs benne a „ha, akkor” mozzanata, hanem feltétlenségen alapszik.  A „régi” és „új” elveket képviselő csoportok egyaránt azt hiszik „velük az Isten”, pedig mindahányan Isten ellenében cselekszenek.  A másik nagy „veszélyforrás” a túlszemélyesedés, antropomorfizmus lehetősége, vagyis, hogy az ember Isten helyett valamiféle kreált abszolútum felé fordul.  Olyan-e a valóság végső soron, hogy fel tudom venni vele a személyes kapcsolatot? Olyan-e Isten? Mert az az előadásból is nyilvánvaló, hogy a vallás mindig pillanatnyi élményekben adódik, radikálisan szubjektív, vagyis nem adható át, nem is tanítható. Gross Helénke (Decsi Edit) hiába próbálja meg kezdetben Magdolna nővér őszinte meggyőződésen alapuló hitét utánozni, végül mégsem az apáca hivatás lesz sorsa, hanem a férjhezmenetelben találja meg élete értelmét. Hasonló a története Virginia nővérnek is, aki nem képes anélkül szeretni embertársát, hogy saját identitását ne veszélyeztetné, s akinek vég nélküli szeretetigénye és isteni rajongásra való hajlama mindenképpen emberi manifesztációt keres. Alighanem a magyar regényirodalom egyik legszebb monológja és „szerelmi” vallomása az a jelenet, amikor Virginia Magdolna lábai elé borul, „Te tudod, hogy mindenem vagy, életkedvem, reményem, minden törekvésem. Csak miattad akartam mindent, csak neked akartam tetszeni. Csak teáltalad tudok örülni munkának, földi iparkodásnak és erénynek- csak teáltalad és teérted tud valami igazán fájni még… a bűneim is…” akárcsak József Attila írja Az én szívem című versében „Aki halandó, csak halandót szerethet halhatatlanul”. Talán ez maga a purgatórium, amikor a jó ölelésében eltöltött szenvedéssel vissza próbáljuk vásárolni a rosszat. Minden esetre nehéz helyesen előadni ezt a magasan, drámaian izzó, szenvedélyes odaadást, kínlódást majd megenyhülést, Téby Zitát minden elismerés megilleti.

Téby Zita és Danyi Judit

Az igazi vallási érzés alkalmával a reflexió még nem nyomul be az érzékelésbe, ahogy Schleiermacher fogalmaz: „olyan a vallási érzés, mint a szűzi csók”. Tehát mentes elvárásoktól, szorongásoktól, önös érdekektől.  Azonban a zártság következtében kialakuló deformációja sem ritka a személyiségeknek, erre jó példa Popescu Kornélia (Krajcsi Nikolett), aki önállótlansága miatt választja inkább a zárda mikrokozmikus egységét, biztonságát a világ kiszámíthatatlanságával szemben. És nem ritka az a kontrasztharmónia sem, amit az előző példákon keresztül látunk, a félelem a szeretettel vegyes, a vonzás maga a taszítás.  Király Erzsi (Trokán Nóra) helyzete sem egyszerűbb, aki látszólag mindig magabiztos és csoporttársainak is tanácsot ad, ő ellenben „megkozmálódott” kint, hagyományos házasságra nem számíthat. Egyénisége dacol a kor szokásaival, a független, haladó nő archetípusa. Az ő vágyaival és lendületével záródik a darab, amint a nyitott ablakba ül, ahova beszűrődik az utca és a tavasz zaja, mintegy a remény, „ablak a világra”. A zárlat filmesen hirtelen, elvágólagos, valamint a színpadi verzió több kérdést is hagy nyitva, mint a regénybeli, ahol megtudjuk, Király Erzsi Pestre szökik, itt azonban megmarad a bizonytalanság ébren tartó kíváncsisága.

Fotó: Walter Péter