A dzsungel törvénye

Bábszínház a Városmajorban

Kipling neve – bár megannyi remekművet írt – óhatatlanul összekapcsolódott A dzsungel könyvével, hiszen leghíresebb művét számtalan formában feldolgozták. Ha pedig a színpadi változatra gondolunk, mi más is juthatna az eszünkbe, mint Dés László fülbemászó dallamai és Geszti Péter utánozhatatlan szójátékai.

A Harlekin Bábszínház egy újfajta megközelítést választott, amikor bábelőadásként állított színpadra ezt a klasszikust. Talán nem túlzás állítani, hogy egy olyan műről beszélünk, amit a kicsiktől az idősebbekig mindenki ismer, a darab maga garancia a sikerre, így nem csoda, hogy minden korosztály képviseltette magát a Városmajorban az augusztus 30-i előadáson.

Ez a minden korosztály ezúttal nem túlzás, az egészen piciktől, akiket babakocsiban ringattak, az unokájukat terelgető nagyszülőkig mindenki olyan helyet keresett, ahonnan reményei szerint mindent lát. Erre nem volt igazán szükség, hiszen hála a Városmajori Szabadtéri lejtős nézőterének, a színpad mindenhonnan jól látható. Erre szükség is volt, mert a gyerekek, főként, amikor a figyelem lankad, érdekes pozíciókat tudnak felvenni. Hogy miért taglaltam ilyen hosszan a kezdés körülményeit? Mert a darab kezdése szempontjából igen lényeges, és nem elhanyagolható momentum volt az, hogy érkezési sorrendes helyfoglalás volt, ugyanis a darab elején már színen lévő Maugli (Zádori Szilárd), hiába játszott a báb-fiúval, amíg leültünk, aki hamar észrevette, annak egy idő után érdektelenné vált, aki meg nem… nos, az csak akkor eszmélt két pizzaszelet között, amikor felhangzottak a nyitány dallamai.

 

A látvány, ami inkább a fénytechnikára, semmint a díszletekre épített, még szabadtéren is kifogástalan volt, pedig az előadást láthatóan egy kisebb térbe, intimebb közegbe készítették eredetileg. Amit érdemes kiemelni, az a különböző látványtechnikai elemek, például a vetítés használata. A második felvonásban a sátorra vetített vadászat képe sikerült nagyon jól, különös hangulatot adva az egész falunak.

Meglepő, de a bábok mögött görnyedő, keményen dolgozó színészek látványa egyáltalán nem volt zavaró, mert olyan szép és kidolgozott figurákkal táncoltak és játszottak, hogy az ember két perc után teljesen belemerült az előadásba.

A képet csupán az állatok ruhája – merthogy volt nekik – rontotta, különösképp Bagira jelmeze sikerült kétértelműre, aki így még szépen fogalmazva is egy olcsó lotyónak nézett ki. Ezért aztán majdnem minden tizennégy év fölötti néző elfojtott egy félmosolyt, amikor a párduc kifejtette, hogy maradt valamije az emberek világából. És bár majdnem minden állatbábon furcsán mutatott a ruha, Balu, Csil és Ká esetében majdhogynem hiányoltam volna. Itt külön érdemes megjegyezni, hogy bár számtalanszor láttam már A dzsungel könyvét, most először volt alkalmam női Csillel látni.

Színészi játékról igen furcsa beszélni egy bábelőadás kapcsán, ám mégis szükséges, hiszen az egyméteres figurákat kiváló színészek mozgatják, és kölcsönzik nekik a hangjukat. Közülük is két alkotót tudnék kiemelni: az egyik egyértelműen Balu, vagyis Herein János, aki egy pillanatra vissza tudta idézni bennem a ’96-os előadás medvéjét, Reviczky Gábort, a másik pedig Csil, akinek igen jót tett, hogy nővé változott. A kiskosztümben üzletasszonyként tárgyaló madár üde színfoltjává vált az előadásnak, jelenléte még azt a tényt is feledtetni tudta, hogy a férfihangra írt számot csak félig-meddig sikerült elénekelnie, de ezúttal megbocsátható volt, mert akár úgy is mondhatnánk: megoldotta karakterből.

Habár egy igen magával ragadó, mindenkihez szóló – bár a három éves kort, mint alsó határ, kicsit túlzásnak éreztem – darabot láthattunk, sajnos dramaturgiailag néhol megbicsaklott, vagy legalábbis eltért az előadás attól, amit felszisszenés nélkül elnézünk. Persze szőrszálhasogatás, de volt feltűnő volt, néhány indokolatlan ki- és bemenetel, gondolok itt arra, hogy Túna a nyitányban kiment a takarásba, majd két másodperccel később visszatért a színpadra (anélkül, hogy bármit ki- vagy bevitt volna). Illetve ilyen volt még Balu halála után Herein János báb nélküli bejövetele, és átsétálása a színpadon.

Azt már sokkal nagyobb dramaturgiai hibának érzem, ami a második felvonásban következett. Amikor az emberek világába érkezünk, hús-vér emberek táncolnak és Maugli sem bábként jön a faluba. Ez a helyzet nagyon jót tett Zádori Szilárdnak, aki sokkal felszabadultabb lett úgy, hogy nem volt az egyméteres másához kötve, mind énekben, mind prózában sokkal természetesebbé vált. Az az elgondolás, hogy ilyen módon különítsük el az emberek és állatok világát remek rendezői koncepcióra vall. Azonban ezt felborítani látszik az, hogy amikor Maugli visszatér a dzsungelbe, Zádori nem vette vissza a bábját, és ez még azzal sem magyarázható, hogy itt már emberként gondolkodik, hiszen ezen a ponton még nincs tisztában emberi mivoltával. Így aztán, amikor mégis visszakerül a kezébe a báb, teljes kuszaságba fullad a dramaturgiai helyzet.

Az előadás rövidsége és a fent említett alacsony korhatár miatt a darab nem tér ki a szerelmi szálra, csupán arra fókuszál, hogy a momentum, miszerint Maugli találkozik Túnával, megjelenjen és indokot teremtsen a fiúnak arra, hogy elhagyja a dzsungelt. Az elgondolás, ugyanúgy, mint a báb kontra ember esetében, megint csak félig állja meg a helyét. Ugyanis ezzel a dramaturgiai ugrással pont Maugli motivációját vesztik el, aki így indokolatlanul tér vissza – végleg – az emberekhez. Ezt a bábelőadás azzal igyekszik enyhíteni, hogy a dzsungelben mindenki a fiú ellen fordul, ám ez megint csak félmegoldás, hiszen az állatok nagy része eddig sem támogatta, a támogatói pedig eddigre már jórészt „Csil üzletfelei” lettek. Ezektől függetlenül a darab önmagában működik, és megállja a helyét.

Végezetül nem mehetek el egy igen fontos momentum mellett, miszerint a Harlekin Bábszínház már alkalmazza az előadásában azt a dalt, melyet pár évvel ezelőtt írtak csak bele a darabba. Maugli nagydala bár kicsit átformálja a dramaturgiai rendet, kétségkívül helye van az előadásban.