A dráma irodalom, színház, vagy politika?

Az ötödik Debreceni Deszka fesztiválról

A DESZKA Fesztivál történetében az ötödik lett a legnépszerűbb mind a színházi emberek, mind a közönség körében. Az eddig hét napos rendezvény idén öt naposra zsugorodott, de az előadásszám nem csökkent, a szakmai programok soha nem látott érdeklődés mellett zajlottak. A fesztiválon szereplő előadások válogatása az elmúlt év legújabb kortárs magyar dráma bemutatóiból történik. 2010-ben több olyan előadás született, ami a magyar közéletet, társadalmat foglalkoztató problémákat dolgoz fel, ez meghatározta a fesztivál tematikáját, a felolvasó-színházi darabok, szakmai beszélgetések is ebbe az irányba mutattak. Több részletes tudósítás született a fesztivál eseményeiről, napi online beszámolót írtak a Bárka és az Ellenfény folyóirat munkatársai, a Magyar Rádió több műsorába készített interjúkat valamint a Duna Tévében 2011. március 13-án, vasárnap este 22 órától lesz látható a fesztivál krónikája. Több külföldi színházi szakember jött el megnézni a legújabb magyar drámatermést. Az alábbiakban az ő véleményükből (a Duna TV-nek adott interjúkból) közlünk részleteket.

 

 

Jean-Pierre Thibaudat színházi kritikus, a Passages Fesztivál művészeti tanácsadója:

– Számomra, aki egy olyan fesztivált szervezek Franciaországban, ahová kizárólag külföldi társulatokat hívok meg, és elsősorban európai országokból – nagyon izgalmas eljönni Magyarországra. Ez az egyik olyan ország – Lengyelország mellett –, ahol a legérdekesebb a kortárs színház. Magyarországon új színházi írásmódok jelentek meg, amelyek rendkívül érdekesek és nagyon különböznek egymástól.

Három olyan előadást láttam, amelyek lenyűgöztek. Nyilván nem a szöveg által, mivel azt nem értem. De itt van pl. az egyik előadás e nagyszerű színésszel, Mucsi Zoltánnal (Bárka Színház, Háy János: Nehéz). Közte, aki végig beszélt és a színésznő között (Lázár Kati), aki csodálatos volt a némaságában, szóval közöttük nagyszerű színházi pillanatok voltak, nagy feszültség, és bár nem értettem a szavakat, mégis tudtam követni a szituációkat. Megfogott ez az előadás. Egy hagyományos színház, szerzővel és egy figyelmes rendezővel, aki az egészet levezényelte. Szerény, de nagyon hiteles színház.

A második izgalmas előadást tegnap este láttam, Pintér Béla előadását, akit jól ismerek, hiszen kétszer meghívtam már társulatát a Passages Fesztiválra. Nagyon szeretem, ahogy dolgozik, egyszerre merít a folklórból a zenén keresztül és egyszerre a mai magyar valóság talajából, az aktuális problémákból. Ez valamennyi előadásában így van. Valóságos elektromos kisülések vannak a színpadon. Ráadásul nagyon jók a színészei, egységes a játékuk, végig együtt vannak a zenével. És van egy mögöttes humor abban, ahogyan elemzi a dolgokat. És ez a tegnapi Szutyok előadás mindezt ismét felvonultatta.

És nagy öröm számomra az is, hogy Vidnyánszky Attila új előadását láthattam, a repülő emberekről és Gagarinról (Mesés férfiak szárnyakkal). Azt gondolom, hogy Attila a nagy színházi „írók” családjához tartozik, akik ma meghatározzák az európai színházat. Ő is egyszerre rendezője és egyszerre megfogalmazója az előadásnak, aki különböző elemekből építkezik. Ki a szerzője az előadásnak? Mondhatnánk: a színészek, a dramaturg, aki vele dolgozik, és maga Attila. De lényegében a demiurgosz, az ember, aki végül helyére illeszti az összes elemet, aki megálmodja a teljes előadást, az Attila. És ezt nagyszerűen csinálja. Azon nagy színházi alkotók családjához tartozik, mint például Marthaler, vagy Krystian Lupa, hogy mondjunk a svájci-német mellett egy lengyelt is, akik újra alkotják, vagy Warlikowski, egy másik lengyel, szóval akik teljesen újra alkotják a színházat – a színpadból kiindulva. Nagyon szép előadás ez, amely felszabadult a hagyományos drámairodalom alól. Ez nem jelenti, hogy nem rendezhetnek ezek az alkotók olykor repertoár előadást, mint pl. a gyönyörű Három nővér előadása Attilának, amit meg is hívtunk a Passage Fesztiválra.

Ezen az előadáson keresztül Attila egyúttal nagy politikai tettet is véghez visz: ellenáll a színházi piacnak. Ez Franciaországban lehetetlen volna, még Peter Brook is nehezen teheti meg. Vidnyánszky hónapokig próbálta ezt az előadást, majd felteszi a nézőket a forgószínpadra, s így mindössze 120 nézőnek játszhatja. Gazdaságilag ez irreális, és mégis megteszi ezt az erős gesztust, mert ő ilyen. És ez számunkra példaértékű.

 

 

 

Mesés férfiak szárnyakkal – Csokonai Színház, Fotó: Máthé András

 

Jevgenyija Rozanova a moszkvai Drámaművészeti Iskola Színházának munkatársa:

– Nagyon szép élményeim vannak a fesztiválról, mert itt találkozik két, a színház számára nagyon fontos mozzanat. A fesztivál legértékesebb eleme maga a tény, hogy jelen lehetünk a debreceni színházban, mely mindent megtesz, hogy e két mozzanatot egy szintézisben egyesítse. A dramaturgia és a színpadi megvalósítás problémája mindenkor fölveti azokat a lényeges kérdéseket, hogy létezik-e külön a dramaturgia mint irodalom, avagy csak segítőtársa a színháznak. Különböző korokban más és más módon viszonyultak ehhez a problémához. Ahelyett, hogy azon vitatkozunk, melyik fontosabb a másiknál, egy ilyen fesztivál, mint a DESZKA bebizonyítja, hogy egyik sem létezhet a másik nélkül, és hogy ez a társulás a színházművészet lényegét képezi.

A fesztivál leglényegesebb sajátossága, hogy bár az itt látott előadások színvonala nem egyenletes, mégis széles panorámát nyújt: mind az irodalmi megformálás, mind a színpadi megvalósítás tekintetében, ahogy a kimondott szó megtestesül a színpadon. Az idei Deszkán voltak jelentős felfedezések, és köztük egy igazi nagy siker: a Mesés férfiak szárnyakkal című előadás, amely az összes látott előadás közül kiemelkedik. Nem csak egyszerűen siker, hanem az előadás rendezője, Vidnyánszky Attila által következetesen járt út jelentős állomása: a gondolkodó, önmagára reflektáló ember kozmikus terének megalkotása. Nagyon izgalmas a dramaturgiai alapanyag, mely nehezen volna kész, szabályos darabnak nevezhető a látottak alapján. Érinti a való élet hétköznapiságát, ugyanakkor átsejlik mögüle a misztérium. Benne van a lét értelmére való rákérdezés, de a legérdekesebb eleme, hogy megmutatja azt is, hogy az emberek hogyan álmodnak. Az örök emberi álom: hogy miképpen szakadjunk el a földtől, a hétköznapiságtól, ebben az előadásban különleges képi megvalósítást nyer.

 

 

 

Háy János: Nehéz – Bárka Színház, Fotó: Garamvári Gábor

 

Úgy látom, hogy Vidnyánszky Attilának mint rendezőnek az a legjellemzőbb sajátossága, hogy teljes világot teremt. Színpadra állítja szcenográfiailag, dramaturgiailag, a színészek bevonásával a kozmikus világot. Ez egy fontos és jellegzetes rendezői alapkészség. Vidnyánszky Attila azért érdekes, mint rendező, mert a kezdettől fogva ezen az úton jár, ezt az utat tapasztalja. Vannak rendezők, akik számára egy megkezdett út csak egy darabig érdekes, elsajátítanak egy témát, majd eltávolodnak tőle, és újba kezdenek. Vidnyánszky esetében arról van szó, hogy következetesen megmarad a maga megkezdett útján. Azt mondhatom, ő a világon azon kevés kortárs rendezők közé tartozik, akit filozófus-rendezőnek lehet nevezni.

Függetlenül attól, hogy milyen színvonalú és mennyire értékes előadásokat láthattunk a Deszkán, a színészek színpadi létezésében látok valamilyen közös nemzeti vonást. A színészek szakmailag jól felkészültek mind a szöveg közvetítése, mind a testi megjelenítés tekintetében, például a Katona József Színház Cigányok című darabjában, vagy a tegnap látott Szutyok című előadásban, melyek sokban különböznek ugyan egymástól, mégis azt mondhatom, hogy a színpadi jelenlétben van közös vonásuk, amit úgy tudok összefoglalni, hogy a magyar színész eszközeit tekintve univerzális. Szépen mond szöveget, jól mozog, táncolni is tud, és van még egy vonása, ami az orosz színészekre kevésbé jellemző: távolságot tud tartani a karaktertől, és tud vele játszani. A magyar színész tud játszani.

Cs. M. M.