A döntés joga

A szabadkaiak kisvárdai Macbethjéről
Ebben a csalfa játékban mindenki áldozat, és minden döntés gyötrelemhez vezet. A Szabadkai Népszínház Macbethjében a hatalom természete kerül vallató fény alá, az egyének és a köztük fennálló kapcsolat csupán kiegészítői annak a valóságnak, amely saját akarattól független, majdhogy eleve elrendelt.

Helyszínre érkezésünk és annak elhagyása furcsa keretet épít a Macbeth előadáshoz járuló előfeltevéseink köré. Hernyák György rendezése magukat a nézőket is mozgatható bábként dobálja ide-oda, amikor fogadtatásként a Macbeth várában lakó portás tessékel be az ajtón, majd az előadás végeztével a három vészlény, határozott kijelentéssel vet véget a tapsrendnek. Kiküld a színtérről, biztosítva a holnapi találkozásról. Számomra a portás előjátéka gyorstalpalóként működött egy új befogadási értékrendszer kiépítéséhez. Egy olyan elvárást függesztett fel, amelyet mondjuk a Globe Színházba lépéskor vettem volna magamra. Itt tehát világos volt, nem a ló fogja húzni a szekeret: a shakespeare-i történet mesélése csupán szükséges eszköze lesz, valami másnak a megmutatásához.

Az esti stúdióelőadás kis teret játszat be, baloldalon egy forgószínpad hármas térfelosztással, jobb oldalon egy kis asztal könyvekkel telepakolva, amely felett kopott régi lámpa ingadoz. A lámpa lágy kattanása visz bele a játékba, miközben halvány fényében a kapus alak hétköznapi környezetet teremt az archaikus darabhoz. Megszakítva a megszokott verselést, helyenként rövid aforizmák igazságait szórja, mintegy betétként szolgálva nemcsak az újszerű szövegfelépítéshez, de a darabbeli világrend kialakításához is. A mozaikszerűen felépülő szövegkönyv kulcsfigurája a hatalom erejét megnyilatkoztató játéknak, amely Hernyák György összeállításának köszönhető. Több oldalról futnak egymásba a szövegek, nemcsak aforizmák, olyan személyek ajkairól, mint Theodor Roosevelt, Fehér Ferenc vagy Hernyák Zsóka, de intertextuális összefonódások is (Shakespeare Velencei Kalmárja, VIII. Henrikje vagy Szophoklész Antigoné drámája, Szász Károly fordításaiban). Az intertextusok keveredése magas piedesztálra emeli a hatalom Döbrögi szerű alakját, mondván: itt én vagyok a törvény. A jogosultság, döntés és szabadság közötti határvonal meghúzása, vagy annak keresése válik a hurok feszítő erejévé. A kapus-gondnok alakja egyszerű, Szilágyi Nándor személyében, mégis minden egyes megnyilatkozása mélyen beleég gondolatainkba. „Az emberek abban különböznek egymástól, hogy egyforma jogaik vannak” vagy „a demokráciában, ha nem lenne jog, mindannyian egyformák lennénk” mondatok könnyed beékelődéssel mozognak a darabban. Alakítják, de egyben szerves részei is annak, és egy olyan közember szájából halljuk, akinek minden joga megvan az igazság kimondásához.

A Macbeth cselekménye szabad folyással halad az előadásban, miközben a köréje szerveződő részek formálják, új alakba öntik üzenetét. Shakespeare darabját a Holinshed krónikában őrzött Macbeth legendára alapozta, amely valós történetet örökít meg. Ennek ellenére, a végső alakja fantáziaformát ölt, hiszen a krónika szerint Duncan királyt Macbeth az elgini csatában öli meg, így törvényesen kerül a trónra. A tragédiában viszont boszorkányokkal lép szövetségre, akiknek jóslataira támaszkodva építi ki magának azt a világot, amelyben a gyilkosság jogos tetté válik. A darabban Macbeth cselekedeteit, az őt körülövező befolyások irányítják. A hős harcosból aljas gyilkost formálnak, aki álmában végez királyával, és még csak nem is szabad akaratából, hanem felesége felbujtására. A trónra kerülés ezáltal, nem a végkimenetel, hanem a gyötrődés kezdete, egy véres, cselszövésektől, őrülettől és gyilkosságoktól átitatott lázálom, amelyet csak az elmúlás szüntethet meg. Mindez tinta módjára szívódik fel az előadásmód itatópapírján, amikor a rendezés és színészi játék összetettségén keresztül, közvetlen módon utal a bennünk élő dogmatikus világ sekélyességére. Az előadás tehát, darabonként válik le a jól ismert történetről, a szövegmozaik, a forgó színpad, a közülünk kilépett kapus, a tragikus hősök, és a fura vészlények egységes eszközei az új olvasat megteremtésének.

 

A színészi játékban megelevenedő karakterek mindvégig a felszínesség határán lebegnek. Nincsenek igazán elmélyülő, kibontott ábrázolások, hiszen mindenki egy üzenet hordozója, így nem a pszichologizálás válik tétté. Ennek a vonatkozásában, Mezei Zoltán Macbethjét nem harcosként, hanem emberként ismerjük meg egy ambiciózus feleség, Viczei Natália, irányításában. Karakterük viszonya követhető építkezésben jelenik meg egymás mellett, melynek súlypontja az a gyötrelem, amelyet a hatalom átélése okozott. Mindkettejük alakja felsőbb erők hatására, vagy annak aspirációja felé lényegül át, az ebből fakadó őrületet nem az elérhetetlenség, hanem önmaga irányítottsága adja. Megbolondulnak, miközben céljukat könnyedén elérték. Számomra ez a tény arra világít rá, hogy a hatalmi játszma végkimenetele tőlük független, ezért elérése nem hozza el számukra a győzelem katartikus élményét, inkább romba dönti. Annak gyakorlása más számára van elrendelve. Miközben a hatalomért egymással gyerekes harcot vívó figurákkal történik a történelem, Macbeth és feleségének alakja akarattalanul hánykódik a látszólagos doktrínák váltakozásai között: a történéseket vészlények irányítják stabil magaslatból. Pámer Csilla, Pálfi Ervin és Kovács-Nemes Andor játékán keresztül a modern kor manipulátorai lépnek színre. Szinte mindeggyé válik, hogy a próbaterembe szereposztáskor, vagy a gőzfürdőben keverednek a nép közé, esetleg a bástyaszerűen megépített állvány tetejéről szemlélik őket: suttogásuk ugyanúgy csontvelőig ható sikolyként épül be a tudatba. Miután mindenik magáénak érzi a számára szuggerált lépést, üres tekintettel cselekvésbe lendülnek. A tragédia komor hősei kisemberek módjára szenvedik el a fent harcolók döntéseit, mindeközben a társadalmi létrán alacsony helyet elfoglaló kapus, tisztes távolból, mosolyogva figyeli az öldöklést, helyenként közbeszólásaival értékelve döntéseiket. Ebben a világban majd minden szereplő áldozata a hatalmi játéknak, ezzel a rendező mindegy kijelenti: a mai világ emberei vakon élik hiú, kicsinyes világukat.

A Szabadkai Népszínház Magyar Társulata régi/új szemszögből közelít a Macbeth darabhoz, a hatalom szemszögéből. Ez a manipulációs játszma a mába mutat, ahol mindennapos kvázi döntések sorozatát éljük meg, amely végső soron kvázi demokráciához vezet, így sorsunk irányítása tudtunk nélkül csúszik ki görcsös szorításunkból.

Az előadás végeztével, a vészlények világító kék szemére meredve magával ránt a felismerés: mára már csupán két lehetséges világ maradt: alvilág vagy álvilág.

Fotó: Szebeni-Szabó Róbert