A díszvendég portréja

Beszélgetés a POSzT-on Babusa János szobrászművésszel

A POSzT OFF programjai között nemcsak a színházi témák találtak helyet, megjelenhettek különböző művészeti ágak, például a szobrászat is. A II. János Pál pápa első magyarországi, teljes alakos szobrának a készítője, Babusa János különleges meglepetéssel készült…

Hogyan lett szobrász, honnan a szenvedély?
Kőszobrásznak tanultam, kőszobrászként végeztem és dolgoztam is kőszobrászként 5 évet. Foglalkoztam érintőlegesen más művészettel, így könnyebb volt, hogy ez az oldala még jobban kiteljesedjék. A művészetet most már elég régóta életvitelszerűen gyakorolom – a hivatásom lett. Szenvedélynek is lehet mondani, de a hivatás pontosabb.

Tehát ez végül is már fiatalkori elköteleződés?
Én is úgy kezdtem, mint minden művész. Jól rajzoltam gyerekkoromban, tehetségesnek találtak, és minden inspiráció errefele hajlott, hogy olyan szakmát gyakoroljak, amely művészettel kapcsolatos.
Tulajdonképpen a szobrászat a művészeti ágak között szinte az egyetlen, amely döntően ipar. Nyolcvan százalékban az, és csak húsz százalékban művészeti tevékenység. Utóbbi, gyakorlatilag a mintázás. A portré esetében is, ez a legrövidebb, de legnehezebb feladat. Itt mutatkozik meg, hogy van-e tehetsége az embernek vagy sem. Ám előtte is, meg utána is ipari munka van: a vázkészítésnél a hegesztéshez kell érteni, le kell tudni venni a negatív formát, majd ki kell tudni tölteni gipsszel. Utána ismét művészi munka következik, amíg formázzuk, de a bronz öntése az újra ipari munka, igaz, azt már nem föltétlen gyakorolja az ember. Viszont megtanulni muszáj, mert értően csak akkor követelhetek, ha magam is képes vagyok mindent elkészíteni. Én meg tudok csinálni egy szobrot elejétől fogva, az utolsó részletek kidolgozásáig.

Mit nevezne meg saját művészeti törekvéseként? Milyen irányt követ?
Igazában, nem tudok egy különösebb törekvésre gondolni, én inkább csak vagyok valamiben. Leginkább a realista szobrászatban, persze ennek is sok válfaja van: a „realista” nagyon sok mindent magába foglal. A portré szobrászat például, valószínű, hogy realista jellegű volt már a görögök óta.

Tulajdonképpen, ebben a műfajban ez mit is jelent?
Hát a valóságot tükrözően megmintázni a szobrot, úgy, hogy minél hűebben mintázza az alanyt.
Van, aki ezt nem szereti, kevesli a művészi szabadságot. Én ezekkel az érvekkel egyáltalán nem foglalkozom: tulajdonképpen a feladat dönti el, hogy milyen minőségben dolgozzak ki egy portrét. Udvaros Dorottya esetében az a törekvés, hogy pontosan, precízen dolgozzam ki, és szép is legyen a végeredmény. Mennyire hasonlít? Az a mindenkori nézőnek a fejében dől el, itt és most is fontos kérdés ugyan, de nem elsődleges.

Az absztrakt szobrászathoz miként viszonyul?
Én absztrakt szobrászattal nem igazán foglalkozom, nem tartozik az érdekelődési körömhöz. Ellenben tetszik, és nagy csodálója vagyok azoknak, akik tudják ezt művelni, méghozzá jól. Én igyekszem meglelni azt a kódot, amely az adott mű befogadásához vezet, törekszem rá, hogy a kortársaim szobrainak értője legyek. Nem mindig sikerül. Ha nem találok, vagy elveszítem a fonalat, akkor nem szégyellek érdeklődni, mert szeretek azért ott lenni az értők között.

Tehát, ha elmegy egy kiállításra, próbálja értelmezni az ott látottakat?
Igen, abszolút, és ha nem megy, akkor nem mondok véleményt, csupán számomra nem válik befogadhatóvá. Attól még lehet, hogy elmegyek és ismerve az alkotót, utána jól elborozgatunk. Csak amit ő akkor csinál a kiállításon, az számomra nem jelent különösebb művészeti élményt. De ez nem az alkotónak, vagy a környezetének a hibája, hanem arra én nem vagyok akkor éppen vevő.

Visszatérve saját alkotásaira, általában felkérésre dolgozik?
Természetesen, hogyha fölkérnek egy munkára, akkor azonnal azzal foglalkozom, hiszen az mindig egy inspiráció. Amikor valaki megbíz valamivel, akkor rám szab egy feladatot, és annak a feladatnak a megoldása engem mélyen foglalkoztat. Ez az egyik oldal, a másik, pedig hogy nyilván a megélhetésemet is biztosítja a felkérés. Az érte járó pénz nagyon fontos, hiszen igen drága műfajban tevékenykedem, s ez biztosítja azt, hogy a megbízásokon kívüli időmben – nem nélkülözések árán – szabadon megvalósíthassam a saját elképzeléseimet.

Ha már a felkérésekről beszélünk, a POSzT kapcsán készülő munka előzményeit nézve, tudna arról beszélni, hogyan érkezett ez a megbízás?
Senki nem kért föl, én tettem ezt az ajánlatot. És azok, akiknek az a dolguk, hogy eldöntsék, milyen programok legyenek a POSzT OFF-ban, örömmel fogadták az ötletet. Ők is lehetőségnek érezték, mint én magam.

Honnan jött ez az indíttatás?
Onnan, hogy a párom, Szabó Ágnes – a Gózon Gyula Kamaraszínház igazgatója – feladatot vállalt a POSzT helybeni programszervezésében, s én vele tartottam. Három évvel ezelőtt jártam Pécsett, a munkálkodásomhoz most helyet adó galériában. Akkor kiállító szobrászművészként, fölkérésre jöttem, most pedig, „ha már itt vagyok” alapon, szerettem volna hasznosan eltölteni az időt, és hozzájárulni szerényen a POSzT sikeréhez. Ezért gondoltam ki, hogy a díszvendégről készítenék portrét, s csak utána derült ki, hogy ő Udvaros Dorottya lesz, ami még külön kihívást is jelentett nekem.

Mi jelenti a kihívást?
A személy. A mélysége. A formátuma. Az egyénisége. Ő – akár az én szakmámban is – példaként állhat a munkásságával, a hatalmas színészi teljesítményével. Ez már ad egy olyan inspirációt, hogy rettentően oda kell figyelni, és egy olyan szép dolgot kell létrehozni, ami a nagyságához méltó lehet. Azt mondanám tehát, hogy ez inkább egy eszmei kihívás.

Akadhatnak azért nehézségek a technikai megoldásokban?
Technikailag nem gond, nem az első portrémhoz fogtam. Tehát, még az irányt is meg tudtam határozni előre, hogy mennyire tegyem populárissá, és mondjuk, mennyire vigyem bele a személyiségemet. Ha ekkora formátumú alanyról van szó, magamat kicsit háttérbe teszem, inkább egy populáris, szép portrét csinálok. Nem lesz utóbb sem annyira fontos, hogy művészileg hová sorolják a kritikusok vagy esetleg a más stílusban dolgozó kollégák. Inkább a közönségre, a befogadóra tekintek, és arra, hogy a művésznő is úgy lássa a végeredményt: ennek a portrénak az elkészítésébe érdemes volt belemennie.

Előzetesen történt egyeztetés, vagy meglepetés a portré?
Nem akartunk meglepetést, mivel, ahogyan említettem, egy ilyen komoly és nagyszerű művésszel, mint Udvaros Dorottya, már nem lehet azt tenni, hogy meglepjük, mert nem biztos, hogy az, a számára öröm lesz. Ezért, a meglepetés örömét félretéve egyeztettünk a művésznővel. Sőt, azokat az elengedhetetlen méreteket, amelyeket a szoborra rá kell tenni, gondolok itt például az anatómiai hűségre, azokat személyes találkozás során vettük le a művésznőről.

És látta előzetesen a készülő alkotást?
Nem, mert sokáig nem voltam olyan fázisban, hogy rátehessem a gipszet, és meg tudja megnézni. Azt gondoltam, ennyi meglepetés azért belefér, hogy a végeredményt fogja látni csak. Egyébként teljesen megbízott bennem.

Egy pár szóban tudná összegezni a munkafolyamatot ennek a portrénak a kapcsán?
Úgy működik a folyamat a szobrászatban, hogy először készül egy fém váz, és erre a vázra pakolom föl az agyagot. Gyakorlatilag ez csak egy agyag szobor lesz így. Utána, veszek egy negatív formát a szoborról, amelybe majd beleöntöm a gipszet és végül azon fogom kidolgozni a végső részleteket.

Elszakadva az idei POSzT-tól, kérdezem: van-e kedvenc témája, alkotói érdeklődésének mennyiben meghatározója a vallásos irányultság?
Én nem vagyok szakrális művész, az egy külön műfaj, de megérintettségből több egyházi tárgyi munkám született. Például, én készítettem el Magyarországon elsőként, II. János Pál pápa szobrát teljes alakban, amelyet egy ötven mázsás kőből faragtam ki, 2008-ban. A szobor a budapesti Rákos-hegyen van felállítva, ami fővárosi terület, tehát nagyon megbecsült alkotás lett. Ezen kívül, egy pályázatra elkészítettem Mindszenty bíboros ugyancsak teljes alakos szobrát, amely Budaörsre került.

Van-e olyan alkotása, amely az eddigiek során legközelebb került szívéhez?
Nos, azt nem tudom, mi a jövő, de ezek a szobrok nagyon közel álltak hozzám, mind a kettő. Főleg a II. János Pál pápáé. Ott, édesanyám szolgált egyfajta alapként a szoborhoz. Mert ahogyan az idős pápa meggörbülve támaszkodott botjára, ugyanúgy szokta édesanyám is tartani, és tulajdonképpen, ilyen szempontból, benne van az alkotásban.  Nem csak külsőleg azonban, hanem belsőleg, érzelmileg is, hiszen ő apácának készült, s már felavatva, 1945-ben elvitték kényszermunkára. Én meg, ilyen késői gyerek lettem. Tehát édesanyám emlékéhez igen erős a kötődésem, s II. János Pál pápának a sorsa és az egész életfelfogása erősen összevág az övével. Az öregségére is keresztet viselő pápa, és édesanyám életének az emléke, a saját nehézségeivel – mindig is mély inspiráló erővel hatnak az alkotásaimra.

Képek: Busa Réka