A csabai Vasvári Csaba Csabán

A nyolcvanas évek végén nagy eredménye volt a Békés Megyei Jókai Színház középiskolás színházi stúdiójának, hogy – sok más fiatal mellett – a békéscsabai Vasvári ikreket, ha nem is egy évben fölvették a színművészeti főiskolára. Egyikük – Vasvári Csaba – most a Monte Cristo grófjában Villfort főügyész szerepére visszatért ifjúkori pályakezdő lépéseinek színhelyére.A Magyar Teátrumi Társaság egyik alelnökét, a kulturáért felelős miniszter mellett működő előadó-művészeti bizottság egyik tagját egy kiállítás-megnyitó után raboltam el  kisfiától egy interjú erejéig.

– Diplomás színészként ugye most játszottál először Békéscsabán, a Jókai Színház színpadán?

– Úgy, hogy a Jókai Színház produkciójában, úgy igen, mert vendégelőadásban már játszottam itt, de képzeld el, hogy azt már el is felejtettem, csak mostanában jutott eszembe, hogy a szolnoki Osztrigás Mici előadással egyszer szerepeltünk itt, de az egészen más volt.

– Amikor kilencvenkettőben a főiskolán, Kerényi Imre osztályában végeztél nem gondoltál arra, hogy haza gyere, hogy megmutasd magad az itthoni közönségnek?

– Gálfy Laci bácsi – illetve Laci, mert sose szerette, ha bácsizzák – volt az igazgató, ő hívott, hogy harmadik, vagy negyedik évben jöjjek ide gyakorlatra, de mi voltunk az első olyan osztály, akik nem mentek ki gyakorlatra, hanem a főiskolán maradtunk. Aztán amikor végeztem, hívtak a Nemzetibe, meg Kerényi hívott a Madáchba. Akkor már kedvesemmel – aki később a feleségem lett – már együtt voltunk, úgyhogy sok minden kötött a fővároshoz.

– És most milyen érzés volt visszatérni ide, ahol gimnazistaként ismerkedtél a színpaddal, játszani a rokonoknak, régi barátoknak, ismerősöknek?

– Nagyon összetett érzés. Sok minden összejött most. Nehéz megfogalmazni, milyen érzés belépni a mennyországba, vagy a boldogságba. Nem is tudom mikor volt utoljára ilyen gondtalan próbaidőszakom. Most sok minden összejött.  Az életem is boldog, meg szép az ősz, kedves emberekkel vagyok körülvéve, sikeres a produkció. Úgy érzem nagyon komoly konstelláció jött össze. Ennek persze, csak egy része a produkció, ami talán a legfontosabb, hogy nagy-nagy szeretet vesz körül. Nem idegen helyre jöttem, sok mindent és sok mindenkit felismerek az utcán, például téged is. Négy év székesfehérvári igazgatói munka után nekem ez egy szanatórium. Végre egy olyan produkció, amikor nincsenek olyan terhek a vállamon, hogy például mi lesz a költségvetéssel, nincs semmi koordinációs feladatom. Az a dolgom, hogy fölkészüljek, mint színész, hogy megtanuljam a szövegemet, a dalomat, és figyeljek a rendezőre, Szomor Gyurira, aki egy óriási türelemmel megáldott ember. Nagyon finoman, egészen szelíden terelgette össze ezt a produkciót olyanná, amilyenné lett, és ami meglehetősen elnyerte a közönség tetszését. Mindeközben otthon vagyok édesanyáméknál, süt a nap a kertben, két próba között ülök a napsütésben a fűben. Úgyhogy nagyon jó volt minden.

– Milyennek ismerted meg a csabai színészkollégákat, hiszen ők annakidején még nem voltak itt?

– Röviden? Szét kell zabálni az összeset! Nem is hiszem, hogy ilyen van. Persze ebben lehet, hogy az is benne van, hogy hidegből belépve jobban érzékeled a meleget. Nem azt mondom, hogy sok keserű tapasztalatom van, de nem találkoztam még együtt ennyi jószándékú, kedves emberrel, akik azért jöttek össze, hogy mindenki egy célért csinálja azt, ami a dolga. Nem hangzottak el a másutt szokásos mondatok, hogy: „Hát nem tudom, de szerintem jobb lenne, ha ott nem balra néznél, hanem jobbra!” Mindenki a saját dolgával foglalkozott. Ha a rendező azt mondta, akkor balra nézett, ha azt mondta, akkor jobbra. Ha azt mondta valakinek, hogy kapcsold be, akkor az bekapcsolta, ha azt mondta, hogy táncold le, akkor letáncolta, ha azt mondta, hogy koreografáld meg, akkor megkoreografálta, ha azt mondta, hogy ügyeld le, akkor leügyelte. Én nem is tudom mikor találkoztam ilyennel, hogy minden rendben van, amikor az alkatrészek együtt mozognak, amikor mosolyognak az emberek egymásra a kulisszák mögött is. Biztos, hogy ez lesugárzik az előadásról, aminek meg is van az eredménye.

– Nekem mégis úgy tűnik, hogy voltak keserű tapasztalataid… Székesfehérváron?

– Nézd, a tapasztalat soha nem keserű, inkább édes, mert, ha valaki valamit megtapasztal és eljut valami felismerésig, akkor az mindig érték, de az biztos, hogy itt nincs az a sok ember lelkében megbúvó morális kuszaság, amit Fehérváron tapasztaltam. Persze itt is vannak vágyak, vannak szándékok, vannak szomorúságok. Tudjuk, hogy a színház soha nem százszázalékosan boldog hely, lehet sok keserűség, megbántottság, de mégsem tudom mikor és hol tapasztaltam utoljára ilyen idilli közösségi létet.

– Talán itt Csabán, abban az időben, amikor stúdiós voltál a Jókai Színházban. Mire, kikre emlékszel szívesen?

– Mindenre és mindenkire. Arra emlékszem, hogy Hodu Józsi nagyon jó órákat tartott, nagyon szerettem Felkai Eszterrel, Gálfy Lacival dolgozni. Harkányi Jancsi nagyon sokat segített a felvételi felkészülésben. Akkor is nagyon jó volt itt a hangulat, és elképesztően jó előadások voltak: az Úri muri, Az esőcsináló, az Altona foglyai, a Cyrano. Ezek nekem akkor meghatározó élmények voltak. Akkor volt itt olyan „szag”, ami itt tartott. Engem addig egyáltalán nem érdekelt a színház. Emese, a húgom, hívott a stúdióba, hogy gyere, ez olyan jó. Aztán bejöttem, és rájöttem, nagyon érdekes az, hogy az emberek elkezdenek magukba nézni, megfigyelni, mi van belül, és abból valamit létrehoznak. Akkor jöttem rá – nem arra, hogy ez érdekel, hanem –, hogy más már nem is érdekel.

– Hogy vagy megelégedve a Monte Cristo beli szerepeddel?

– Egy romantikus történetben ellenpontnak lenni, egy gonosz embert eljátszani nagyon hálás dolog, mert azon a nézők fölhördülnek, az megütközést kelt. A délutáni diákközönség például nevetett, amikor meghaltam, és ez nagyon jó érzés volt. Ezek szerint utáltak, és ez így is van rendjén. Ezen kívül el kellett énekelnem egy jól megírt dalt, egy fantasztikus partnerrel.

– Ha már a daloknál tartunk, az interjúddal egy oldalon van egy cikk a Jókai Színházban kipróbált új hangrendszerről, Neked mi a véleményed róla?

– Nagyon profinak tűnik. Egy új technika bejáratásában mindig akadnak persze kisebb problémák, de ezek kifelé biztosan nem hallatszottak. De belülről is halljuk, hogy nagyon ott van a technika, a zenészek. A remek zenészek. Nagyon jó a hangszerelés, Gulyás Levente pedig nagy lendülettel viszi az egészet. Színházi kifejezéssel: mindenki és minden a helyén van.

Józsa Mihály