A boldog

Sándor István Szolnokon született. Szalézi rendi szerzetes volt, aki nyomdászként kereste a kenyerét. Minden idejét árva és nehézsorsú fiúk nevelésére áldozta. Sándor Istvánt Rákosi rendszere kiszemelte, hogy ellenséget kreáljon belőle. Elfogták, majd 1953-ban kivégezték. Sándor István nevét kevesen ismerik. 60 éve halott. A szalézi rend száz esztendeje szolgál Magyarországon. Sándor Istvánt 2013 október 19-én boldoggá avatták.

Kiss József író, és Karczag Ferenc rendező a darab olvasópróbáján

Kiss József, a Szigligeti Színház művészeti vezetője darabot írt Sándor Istvánról. A darabot a boldoggá avatás tiszteletére mutatja be a színház november 19-én. Sándor István nevét megismeri az ország.

Hollai Ferenc, a KIOE (Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesülete) utolsó főtitkárának szavai:
„1942-ben ismertem meg közelebbről Sándor Istvánt. Én 18 éves voltam, ő pedig 28. Akkoriban a Clarisseumba jártam és minden héten találkoztunk. István hozta mindig a kulcsot, kinyitotta a helyiséget, mi pedig megtartottuk a gyűlést, imádkoztunk, beszélgettünk.

Pista egy egyszerű szolnoki géplakatos volt, az édesapja a MÁV-nál dolgozott, vasutas volt. Laikus testvérnek jelentkezett a szalézi rendbe és tudásának is hasznát vették, mert hamarosan gépmester lett a nyomdában. Ott dolgozott egész héten, és munka után, délutánonként és esténként foglalkozott a fiatalokkal. Nagyon sokszor nem volt otthon, mert abba a korosztályba tartozott, akiket akkor vittek el katonának, és nem kapott felmentést a katonai szolgálat alól azért, mert ő szerzetesnek jelentkezett, sőt, meg kellett neki járnia a Don-kanyart is. Mesélt erről néha, de nagyon keveset és visszafogottan. Egyébként sem volt egy beszédes ember.

Szűkszavú volt, és sosem volt tolakodó. Az ő igazi ereje és nagysága abban rejlett, hogy nagyon bizalmasan tudott elbeszélgetni a fiatalokkal, és mindenkivel megtalálta a megfelelő hangot.

Mindig a gyakorlati oldalról fogta meg a kérdést, nem sokat teketóriázott, azonnal ott volt és segített. Ezt igazolja ez a kis történet is, amit a sógorom mesélt el nekem:

Egy őszi délután csapatgyűlésre mentem a Clariba. Az intézet előtt, a vasút fölötti hídon, egy 55-ös villamos indult át Rákospalota felé. Egy fiatal férfi utána rohant, és megpróbált felugrani a szerelvényre. Az ugrást elvétette és a kocsi alá került. A villamos azonnal megállt, de a szerencsétlent a kerék súlyosan megsebesítette. Pillanatok alatt nagy tömeg gyűlt össze, és mindenki dermedten nézte a történteket. Ekkor váratlanul Sándor István rohant elő az intézetből. Egy hordágyat hozott magával. Aztán lehasalt a földre és bemászott a kocsi alá. Nagy óvatosan kivonszolta az erősen vérző férfit, és ráfektette a hordágyra. Perceken belül megérkeztek a mentők, és kórházba vitték az elgázolt férfit. A tömeg lelkesen megéljenezte az életmentőt.

Volt legalább 40-50 gyerek, akiket Sándor István rendszeresen minden héten összegyűjtött gyűlésekre. Elsődleges célja ezeknek a gyerekeknek a nevelése volt: a hitbeli, az erkölcsbeli, a tisztességre való nevelés. Ezek a kis kamaszok nagyon szerették őt. Nem véletlen, hogy amikor bevonultak katonának, még akkor is az első dolguk az volt, hogy amikor eltávozás volt, mentek a Pistát megkeresni.

1949-ben a párt kiadta, hogy meg kell szervezni az Államvédelmi Hatóságot, és senki nem tudta, hogy ez micsoda. Megszervezték az őrséget, és olyan újonc gyerekeket válogattak össze, akik szegény munkáscsaládból származtak. Nem csoda, hogy a szaléziaktól a Clariból egy csomó gyerek oda bekerült.

Mi nem tudtuk, hogy ez a párt politikájának egy „messzire nyúló keze” lesz, és senki nem félt attól, hogy ezek a gyerekek ÁVÓ-s egyenruhában bejártak a szalézi intézetbe, bár Pistának mondták, hogy legyen óvatos ezekkel a fiúkkal. Nem miattuk, hanem ha valakinek feltűnik, hogy ilyen egyenruhában járnak be oda, akkor abból baj lesz, ő azonban azt válaszolta: – Ó, hát ezek olyan rendes gyerekek, annyira szeretem őket, miért szakítanék velük?”