A becsapottság öröme

Három helyszín – három bemutató – egyetlen darab. Ahogy tetszik címmel (Shakespeare Vilmos nyomán, Vidnyánszky Attila értelmezésében) a Gyulai Várszínházban adta elő leghamarabb fergeteges játékát a beregszászi társulat. Ősszel a koprodukciós partner, a Csokonai Színház közönségét érte meglepetés, majd télen következett, hogy felférjen a nézőtéren a nagykabát; az otthoni bemutatkozás. A szereposztás érdekessége Tarpai Viktória nadrágszerepes bemutatkozása volt, Rosalindaként.

Tarpai tizenhárom évesen, gyerekszereplőként lépett először közönség elé, a Gyilkosság a székesegyházban előadásában. Tizenöt volt, amikor a Dorottyában játszhatott. Érettségi után, amikor nem vették fel a főiskolára, segédszínészi státuszt kapott Beregszászban. Egy évre rá bekerült a Pesti Magyar Színház akadémiájára. Három év után, azt elvégezve visszatért, de ismét csak egyetlen szezonra. Ekkor, egy falubelijük segítségében reménykedve úgy döntött, kimegy Angliába szerencsét próbálni.

– Milyen hely London?

– Megpróbáltam, tévedtem. Felültem egy ígéretnek, és úgy vágtam neki, hogy biztosra mentem. Elutaznom nem sikerült, a színházból viszont kiírtam magam közel két évre. Hónapokig vártam otthon tétlenül, s amikor végre tudatosult bennem, hogy becsaptak, akkor mentem el Budapestre, munkát keresni. Gyerekőrző lettem.

– Visszavonzódott Beregszászba, vagy Budapestből lett elege?

– Hiányzott a közeg, amelyből kiszakítottam magam. Pesten eszembe sem jutott, hogy színházaknál próbálkozzam.

– Milyen ez a színház, a beregszászi?

– Más. Más, mint az összes többi. A Pesti Magyar Színházban, az akadémiai éveim során alkalmam adódott belekóstolni a vérprofi világba; izgalmas/mozgalmas lehet a gyárszerű művészet annak, aki ilyen álmokon nevelkedett, ilyenről hallott szép történeteket. Nekem azonban nem volt megfogó. Tizenhárom éves koromban kerültem gyerekszereplőként a beregszásziak közé, én ahhoz szoktam hozzá, ahogyan Vidnyánszky Attila dolgozik. Ennek a világnak a varázsában nevelkedtem; egymásért élő, egymás sikeréért hajtó emberek vettek körül – igazi közösség.

Kacsur Andrea és Tarpai Viktória. Fotó: Máthé András

– Varázs?

– Így mondom, mert látszatra nem történik közöttünk semmi különös, dolgozunk, és a tudásunkat a munka alakítja ki. Ez egy tantárgymentes akadémia. Kamaszként nyilván az érzelmeink rugójára cselekszünk, aztán a szerepek fejlesztenek tudatossá. Nekem tizenhét évesen adatott meg, hogy a Koldusoperában megörökölhettem – Orosz Melinda szülésekor – Polly szerepét. Messze nem az ő szintjén oldottam meg a feladatot, de kinyílott előttem az út: megláttam, mi a tudás, mi az, ami felé törekednem kell. A kezdetre újabb lépcsőfokok következtek. Ha eljutok valahová, megnézni Attila rendezéseit, azon kapom magam, hogy a nézőtéren szinte otthon érzem magam. A színpadi látványvilág, a képzettársítások merészsége megérint, közelembe hozza a mondandót, s egyszer csak meg is fogalmazódik bennem: azért az otthonérzet, mert ez, az én színházi anyanyelvem lett.

– Közös szülőfalujukban, Attila édesanyjánál ismerkedett a színészet alapjaival. Érzékel folyamatosságot az ottani tanulmányai és a beregszászi iskola között?

– Gyakran előfordult, hogy Attila eljött megnézni Nagymuzsalyban az előadásainkat, a gyerekszereplőket többnyire most is onnan válogatja. Tizenöt éve működik Éva néni Stúdiója. Amikor én jelentkeztem, ők ketten voltak jelen. Egy verssel kellett fellépni a meghirdetett válogatáson. Édesapám tízévesen vitt el. Minden gyerek örömmel állt ki, hogy elszavalja, amit megtanult – no én, nem. Hazavitt apukám, szégyellgette magát a viselkedésemért, de Éva néni javasolta, vigyenek el azért a következő foglalkozásra. Elmentem. Magához hívott, félrevont, és kérdezte, hogy csak neki elmondanám-e a verset. Neki elmondtam. Igazából ott, akkor kezdődött a szerelem. Valami olyan pluszt tett az életembe, amire azt hiszem, csak a kivételes emberek képesek. Elkezdtem járni, s tízévestől tizenhat éves koromig szavaltam a felkészítése mellett. Megéreztük egymás rezgéseit, nagyszerű összedolgozás volt ez. Fantasztikus ember. Azt tudom kívánni, még nagyon sokáig folytassa derűvel, jó erőben és egészségben!

Tarpai Viktória és Kacsur Andrea az Ahogy tetszik előadásban

Az apukája nem bánta meg, hogy odavitte hajdan a Stúdióba?

– Így nem mondanám. Büszke volt mindig, ha a fellépéseimnek jó hírét hallotta, az általános iskola vége felé azonban előrukkolt a kívánságával, hogy ki kellene tanulnom egy polgári szakmát a színészet mellett. Nem álltam rá, ő pedig nem erőltette.

Elmondásában egyenes ívűnek tetszik a pályája, a debreceni közönség azonban inkább a nagy beugrásaira kapta fel a fejét…

– Ugyan! Hiszen már a kezdet is beugrás volt, a Polly. Aztán Debrecenben, csakugyan egy viharos gyorsasággal történt szerepátvételem következett, a Viharban (Viktor Rizsakov rendezése), majd a Három nővér, a Liliomfi és a Háztűznéző – Béres Ildikó kismamasága miatt. Négy beugrás, időben egymáshoz nagyon közel.

Vidnyánszky Attila színházában nehéz főszerepekről, mellék- vagy statisztaszerepekről beszélni. Tudna mégis fontossági sorrendet felállítani a feladatai között?

– Azt hiszem, most az Ahogy tetszik Rosalindája azért elég komoly erőpróba. Meg is lepődtem, amikor megkaptam. Beszélgettünk egymás között a lehetséges szereposztásról, s megvallom, egyáltalán nem tippeltem magamra. Megijedtem. Hatalmas falatnak tűnt a kétéves kihagyásom tudatában. Huszonkét évesen nem mértem fel, mennyire hiányozni fog később a kimaradt idő a színpadon. Most már érzem. Bizonyítani akarok.

Balogh Tibor

 


Notice: ob_end_flush(): failed to send buffer of zlib output compression (0) in /home/magyarteatrum/public_html/wp-includes/functions.php on line 4344