A becsapottság öröme

Három helyszín – három bemutató – egyetlen darab. Ahogy tetszik címmel (Shakespeare Vilmos nyomán, Vidnyánszky Attila értelmezésében) a Gyulai Várszínházban adta elő leghamarabb fergeteges játékát a beregszászi társulat. Ősszel a koprodukciós partner, a Csokonai Színház közönségét érte meglepetés, majd télen következett, hogy felférjen a nézőtéren a nagykabát; az otthoni bemutatkozás. A szereposztás érdekessége Tarpai Viktória nadrágszerepes bemutatkozása volt, Rosalindaként.

Tarpai tizenhárom évesen, gyerekszereplőként lépett először közönség elé, a Gyilkosság a székesegyházban előadásában. Tizenöt volt, amikor a Dorottyában játszhatott. Érettségi után, amikor nem vették fel a főiskolára, segédszínészi státuszt kapott Beregszászban. Egy évre rá bekerült a Pesti Magyar Színház akadémiájára. Három év után, azt elvégezve visszatért, de ismét csak egyetlen szezonra. Ekkor, egy falubelijük segítségében reménykedve úgy döntött, kimegy Angliába szerencsét próbálni.

– Milyen hely London?

– Megpróbáltam, tévedtem. Felültem egy ígéretnek, és úgy vágtam neki, hogy biztosra mentem. Elutaznom nem sikerült, a színházból viszont kiírtam magam közel két évre. Hónapokig vártam otthon tétlenül, s amikor végre tudatosult bennem, hogy becsaptak, akkor mentem el Budapestre, munkát keresni. Gyerekőrző lettem.

– Visszavonzódott Beregszászba, vagy Budapestből lett elege?

– Hiányzott a közeg, amelyből kiszakítottam magam. Pesten eszembe sem jutott, hogy színházaknál próbálkozzam.

– Milyen ez a színház, a beregszászi?

– Más. Más, mint az összes többi. A Pesti Magyar Színházban, az akadémiai éveim során alkalmam adódott belekóstolni a vérprofi világba; izgalmas/mozgalmas lehet a gyárszerű művészet annak, aki ilyen álmokon nevelkedett, ilyenről hallott szép történeteket. Nekem azonban nem volt megfogó. Tizenhárom éves koromban kerültem gyerekszereplőként a beregszásziak közé, én ahhoz szoktam hozzá, ahogyan Vidnyánszky Attila dolgozik. Ennek a világnak a varázsában nevelkedtem; egymásért élő, egymás sikeréért hajtó emberek vettek körül – igazi közösség.

– Varázs?

– Így mondom, mert látszatra nem történik közöttünk semmi különös, dolgozunk, és a tudásunkat a munka alakítja ki. Ez egy tantárgymentes akadémia. Kamaszként nyilván az érzelmeink rugójára cselekszünk, aztán a szerepek fejlesztenek tudatossá. Nekem tizenhét évesen adatott meg, hogy a Koldusoperában megörökölhettem – Orosz Melinda szülésekor – Polly szerepét. Messze nem az ő szintjén oldottam meg a feladatot, de kinyílott előttem az út: megláttam, mi a tudás, mi az, ami felé törekednem kell. A kezdetre újabb lépcsőfokok következtek. Ha eljutok valahová, megnézni Attila rendezéseit, azon kapom magam, hogy a nézőtéren szinte otthon érzem magam. A színpadi látványvilág, a képzettársítások merészsége megérint, közelembe hozza a mondandót, s egyszer csak meg is fogalmazódik bennem: azért az otthonérzet, mert ez, az én színházi anyanyelvem lett.

– Közös szülőfalujukban, Attila édesanyjánál ismerkedett a színészet alapjaival. Érzékel folyamatosságot az ottani tanulmányai és a beregszászi iskola között?

– Gyakran előfordult, hogy Attila eljött megnézni Nagymuzsalyban az előadásainkat, a gyerekszereplőket többnyire most is onnan válogatja. Tizenöt éve működik Éva néni Stúdiója. Amikor én jelentkeztem, ők ketten voltak jelen. Egy verssel kellett fellépni a meghirdetett válogatáson. Édesapám tízévesen vitt el. Minden gyerek örömmel állt ki, hogy elszavalja, amit megtanult – no én, nem. Hazavitt apukám, szégyellgette magát a viselkedésemért, de Éva néni javasolta, vigyenek el azért a következő foglalkozásra. Elmentem. Magához hívott, félrevont, és kérdezte, hogy csak neki elmondanám-e a verset. Neki elmondtam. Igazából ott, akkor kezdődött a szerelem. Valami olyan pluszt tett az életembe, amire azt hiszem, csak a kivételes emberek képesek. Elkezdtem járni, s tízévestől tizenhat éves koromig szavaltam a felkészítése mellett. Megéreztük egymás rezgéseit, nagyszerű összedolgozás volt ez. Fantasztikus ember. Azt tudom kívánni, még nagyon sokáig folytassa derűvel, jó erőben és egészségben!

– Az apukája nem bánta meg, hogy odavitte hajdan a Stúdióba?

– Így nem mondanám. Büszke volt mindig, ha a fellépéseimnek jó hírét hallotta, az általános iskola vége felé azonban előrukkolt a kívánságával, hogy ki kellene tanulnom egy polgári szakmát a színészet mellett. Nem álltam rá, ő pedig nem erőltette.

– Elmondásában egyenes ívűnek tetszik a pályája, a debreceni közönség azonban inkább a nagy beugrásaira kapta fel a fejét…

– Ugyan! Hiszen már a kezdet is beugrás volt, a Polly. Aztán Debrecenben, csakugyan egy viharos gyorsasággal történt szerepátvételem következett, a Viharban (Viktor Rizsakov rendezése), majd a Három nővér, a Liliomfi és a Háztűznéző – Béres Ildikó kismamasága miatt. Négy beugrás, időben egymáshoz nagyon közel.

– Vidnyánszky Attila színházában nehéz főszerepekről, mellék- vagy statisztaszerepekről beszélni. Tudna mégis fontossági sorrendet felállítani a feladatai között?

– Azt hiszem, most az Ahogy tetszik Rosalindája azért elég komoly erőpróba. Meg is lepődtem, amikor megkaptam. Beszélgettünk egymás között a lehetséges szereposztásról, s megvallom, egyáltalán nem tippeltem magamra. Megijedtem. Hatalmas falatnak tűnt a kétéves kihagyásom tudatában. Huszonkét évesen nem mértem fel, mennyire hiányozni fog később a kimaradt idő a színpadon. Most már érzem. Bizonyítani akarok.

Balogh Tibor