Aha!

Szentivánéji álom – a Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház koprodukciója

A Gyulai Várszínház Shakespeare-játékának fő rendezői elve kétségkívül a „képzeletünk lát szemünk helyett” gondolat volt. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a nézői szem keveset látott volna, mert látása láttatássá nőtt, sőt olyan élénk képi világgal találkozhatott, amely inkább hasonlít egy megelevenedett képzelgésre, álomvilágra, freudi tudattalanra, drogos látomásra, mintsem hagyományos díszletezésre.

   A nyitójelenetben Theseus (Horváth Lajos Ottó) fehér kötélen rángatja a színpadra Hippolytát (Nagy-Kálózy Eszter). A színek szimbolikájának komoly jelentősége van az előadás során, a fehér kötél a szüzesség elvesztése után vörös selyemmé változik, a darab elején még fekete jelmezeket az utolsó felvonásban fehérre cserélik. Mindeközben pedig a szereplők egyre hiányosabb öltözékben tűnnek fel, aminek oka minden bizonnyal nem csak a szexuális lemeztelenítés…

   Puck  (Farkas Dénes) a Doiasvili rendezésben kiemelt szerepet kap, rendkívül egyedi karaktere a Johnny Deppes macsót ötvözi a gonosz manó, a reneszánsz kori mókamester és egy homoszexuális kobold alkatával. Az övé a leginkább kimunkált jellem, egyszerre eleven és idealizált. Mintha maga az Élet lenne, vagy egy férfipárka, aki gabalyítja, s rendezi a szálakat. A többi karakter kevésbé konkrét, inkább csak szimbolikus. 

Tompos Kátya, Fehér Tibor

  Shakespeare, s főként Doiasvili nem csak a szerelem ideáját, de annak hibridizált másait is megmutatja. A darabban egymás után következő szituációk lehetnének a „Szerelmi Ugyanaz” potenciái, s leginkább a nietzschei dionüszoszi mítoszt idézik, egy elfojtásoktól mentes, szexuális álomvilágot. : „Szabad ember most a rabszolga, leomlik most valamennyi merev, ellenséges határ, amit ember és ember közt a szükség, az önkény emelt. (…) Mintha Mája fátyla szétszakadt volna.” Mája fátyla azonban ezúttal kifordítható, így is, úgy is hordható ruha, hiszen, -ahogy a második felvonás is bizonyíték rá többek között-, itt nem álom és valóság, csak álom és álom viszonyáról beszélhetünk.

   Nem véletlen, hogy Nietzsche épp A tragédia születésében beszél az emberi létállapotok ezen formájáról, ugyanis Shakespeare-nél is, Doiasvilinél is, a kezdeti mámor a tragédia kifejléséhez vezet. A szerelem halálmosolygása, a heideggeri haláláig előrefutó lét tudásának aktivizálása. A szerelmesek gyakran űznek egymással kegyetlen játékot, magukat halottnak tettetik, majd váratlanul feltámadnak. De miért e sok halál? Miért a folyton előkerülő pisztoly? Doiasvili közvetlenül a testet, az érzékiséget kérdezi, az pedig a halálról mesél neki mindenekelőtt. A dög, dögös szavunk jelentésrétegei is ezt az összefüggést sejtetik, a másik iránt érzett vonzalom nagysága, az érte avagy miatta történő meghalás képzetével áll szoros összefüggésben.

Többek között ezért is az eredetileg vígjátéknak szánt dráma, a számos helyzet és jellemkomikum ellenére is inkább tragédiába csap át.

Szarvas József, Nagy-Kálózy Eszter

A Szentivánéji álom lényege afféle „lét adta játékként” aposztrofálható. Rendkívüli koreográfiáját láthatjuk a lélek megtáncoltatásának. Stromae, a belga énekes Formidable, azaz Csodálatos című száma visszatérő zenei aláfestést szolgáltat a darab különböző jeleneteihez. Meg kell hagyni, ez a zeneszám a kortárs könnyűzene kiemelkedő alkotása, könnyed, ugyanakkor mély érzelmű, összetett hangulatú pop sláger. Szinte meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy a rendező az alkotófolyamat során először erre a számra talált rá, aztán belőle bontotta ki a darab egészének stílusvilágát. Hiszen ebben az egy számban tulajdonképpen benne van a mai, modern Szentivánéji álom, amely megszólalásmódjában egy lazább hangnemet jelent ugyan, de mondanivalója, mely a 21. századi emberé, azonban az eredetinél súlyosabb. Pontosan ez a lelki nehezék, amely a viharosan hullámzó előadás tengerfenekére behúz, s amely a szünet utáni, kibővített, második részt is megkívánta.

Shakespeare szokatlan modernségére vall az önreflexivitás, a színház a színházban fogás, melyet más drámáiban is megtalálunk. E momentum azonban Nádasdy Ádám és Doiasvili közreműködésének hatására még nagyobb hangsúlyt kap, vallató, pszichologizáló hatással bír. Tipikusan posztmodernizáló hatást mutat Hippolyta és a szamárrá változott kézműves (Szarvas József) párbeszédében a Semmi akarása, mely egybecseng Egressy Zoltán Portugáljának szerelmi jelenetével. Vagy például az „aha” szó hangsúlyaival való játék is meglehetősen üde ötlet és egyben utal a pszichológiai szaknyelvben napjainkban használatos aha-érzés, aha-effektus definíciójára, illetve definiálhatatlanságára is.

  A rendezés rendkívül friss és ingergazdag, s beépíti a számos Shakespeare-feldolgozás tapasztalatát, a raptól a graffitin át a filmjelenetekig. A kivetítőn látható rövid videók a színház határait tágítják a videómontázs, videoklip irányába. A szereplőválasztások egytől egyik kiválóak. Egyedül Tompos Kátya mint Heléna különös kissé, hiszen a gyönyörű és egyedi erotikus kisugárzással rendelkező színésznőről nehéz elhinni, hogy csúf és erőszakos vénkisasszony, de Tompos Kátya ezt a feladatot is remekül megoldja, külön fricskát kölcsönöz a darabnak az említett ellentmondás.

Horváth Lajos Ottó, Tompos Kátya, Mátyássy Bence, Tóth László, Farkas Dénes,

Nagy-Kálózy Eszter, Fátyol Kamilla, Fehér Tibor

  Ami a díszletet illeti, talán a Nászutasok a légypapíront is eszünkbe juttathatja, ironikussá teszi a szerelmesek ölelkezéseit ez a szó szerint felfüggesztett, „falra kent” helyzet, az átörkényizált nézőpont pedig végig a mű sajátjának mondható, ez adja sava-borsát, hiszen egyszerre érzékelteti a valódi érzelmeket, teljes súlyukban, ugyanakkor gyakran hozzáteszi az „ez csak színház gesztusát”, mellyel el is idegeníti a nézőt.

  Minden pozitívumát és a kimeríthetetlennek tűnő ötletességét is figyelembe véve úgy érzem, Doiasvili kissé szétjátszatta a Szentivánéji álmot. A hemzsegő sokféleség olykor az érthetőség rovására, a túl hosszú időbeliség, pedig a néző türelmének rovására ment. Hiányossága épp hiánytalansága volt, talán túlzottan bőséges volt az információtenger, amelyben így a hangsúlyok is jobban elmosódtak. Képe az elmében persze elmosódottságában is, mégis hosszú távon emlékezetes.

Viola Szandra