Lánclabirintus
A Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatója, Herczeg T. Tamás rendezésében új abszurd-bemutatót tartottak a REÖK Stúdiószínpadon. Alfred Jarry két drámáját, az Übü királyt és A láncravert Übü-t Bodolay (Géza) dolgozta eggyé. Stílusát (hangnemét) tekintve, a Jékely Zoltán fordítása alapján készült átirat és az előadás, negédes borzadály.
A darab szerzője nem múlt még tizenöt éves, amikor az abszurdot nemzette („az abszurd atyja”), holott nem is az ad absurdum vitt képtelen mintaművét szándékozott megalkotni, hanem nagyon is valóságos drámahelyzetből építkezett: a fizikatanárának az iránta táplált gyűlöletét akarta gúnyrajzával viszonozni. Kétséges, hogy tudta-e, ki vezeti éppen az országot, amelyben él: nem a nagypolitikából merített mintát, s éppen ez a kisszerű indíték generálta az abszurd sokáig örökérvényűnek tartott képletét. A képlet, persze alkalmazható a társadalomkritikai drámaműfajban is. Talán az ebbéli érzékenység (tapintat) jele, hogy három éve, bár a bérlői számára hirdette meg a Szegedi Nemzeti Színház az Übü a királyt, a bemutatóval a próbákig sem jutottak.
Meglehet, nem a metaforafrász, a helyi fizikatanárok elképzelt haragja volt a visszatartó, hanem az a grammatikai erőtér, amelyben a szereplők szavai tenyésznek. Vessünk egy pillantást a bevezetőbeli stílus/hangnem-meghatározás értelmező és eredetszótári hátterére!
NEGÉDES (melléknév, régies): fölényes magatartású (személy), aki anyagi, társadalmi helyzete, szellemi, testi kiválóságának érzése alapján öntelt. Mesterkélten kényeskedő (személy), aki rátarti, hetyke. Látszólag kedves (személy), aki burkolt ártó szándékát leplezi. A negédes vidéki kiskirály talpnyalókkal veszi körül magát. A negédes főnököt a háta mögött utálják a beosztottai. A negédes nő lekezelően beszél másokkal. A negédes lányt a háta mögött megvetik. (Megjegyzés: A szót téves eredet-levezetéssel kezdték „édeskedő” értelemben használni.)
BORZADÁLY: nagyon rossz érzés, amelyet erős undor, félelem vagy rémület kelt.
A darabösszevonás természetesnek tetsző következménye, hogy Übü Papának két énje legyen: az első tételben az agyament királyé, a másodikban a zsigeri rabszolgáé parancsol: ennyiért azonban kár a színpadon reflektort gyújtani: a címszerepet játszó Balog József többet érdemel. Esetünkben a több az, hogy a két én homogén péppé gyúrásához van színészi leleménye egy olyan országban, ahol az igazi Übü egók kifejlődéséhez párszáz évet még várhatunk.
Leleményforrás azért akad itthon is. 1971-ben, a ’68-as európai zsendülésre felelő halk terror időszakában jelent meg Hernádi Gyula regénye, Az erőd. Ebben üzleti alapon meghirdetnek egy kétnapos háborút. A majdan szembenálló seregek egyike, az éppen folyó helyi háborúkat megjárt, jól fizetett zsoldos alakulat (az esetleges halál munkahelyi baleset, tartalmazza a bér a kockázatot is). A másik fél katonái viszont dúsgazdag emberek, ők csillagászati összeget fizetnek azért, hogy az erődostromban részt vehessenek. A csatafeltételek korrektek: a műanyagvár a majdani támadók szeme előtt épül, láthatják, hol öntik véknyabbra a falakat, hogy legyen sebezhető pont. A várnép nőszemélyei számára garantált szolgáltatás, hogy foglyul ejtésük esetén erőszakolják meg őket.
Hernádi párját ritkító elme volt. Igazában az foglalkoztatta, miféle tudatállapotban válhat megrendelőjévé valaki az emberek tízezrei pusztulását okozó háborúcskáknak. Nem történelmi/politikai oknyomozásba fogott, hanem steril szellem-laboratóriumi körülményeket teremtve, modellezte a fiktív helyzetet, s eljutott keresésében az anyagiakban korlátozatlan, egzisztenciálisan az álmok és célok fölé emelkedett, abszolút szabad lényekig, akiknek még a halálfélelem sem karcolja a tudatát. Ilyen utóember Balog Übü Papája is. Élete/halála párja a játékban Sebők Maya. Übü Mamája, a női varázsa emlékének felidézésével operáló, parvenü feleség. Az országából elkergetett Übü Papa az ő biztatására öleti meg befogadóját, Ventcell királyt. „Volt aragon király létedre megelégszel azzal, hogy ötven gumibottal fölszerelt fickót a díszszemlére vezetgess, mikó egy kis fáradsággal az aragon koronát a pol-lóniai követhetné a seggfejeden?” Miután a litván főhercegi ranggal kecsegtetett és személyes bosszúvágytól tüzelt Baszomány kapitány végrehajtja az elvárt merényletet, Übü Papa uralkodásnak ered. Semmi idő alatt likvidálja Pol-lónia nemességét, a törvényességről motyogó bírákat, az adószedőket, s személyesen járul népe színe elé a triplájára emelt dézsmáért. Csodálható-e, hogy a köz hangulatát ellene tudja fordítani Bunkoszláv, a hegyek közül visszamerészkedett uralkodói rokon, s orosz hadi segédlettel legyőzik a trónfosztót. Látszatra. Mert az énje diadalmenete a börtönben, gályarabságban is folytatódik. „ÜBÜ PAPA (…) Ha kihajítottak is, – ebből az országból is, és utasként köll mennem, mittomén hová, attól még a láncravert ÜBÜ maradok! – Többé soha nem vezényelek! – Annál jobban engedelmeskednek majd nekem! ÜBÜ MAMA Egyre távolodunk Franc-ia Országtól! (csuklik) – Iaa! – Iaa! ÜBÜ PAPA Testvéreim! – Ne nyugtalanítson a tartomány, ahol majd kikötünk! Csudálatos Birodalom lesz az! ÜBÜ MAMA Iaaa! ÜBÜ PAPA – Meglásd! Mindenképpen méltó hozzánk! – Hájj! – Lám, micsoda hájtekk, korszerűen kortársas, hiperevezős birodalmi tengeralattjárón visznek oda!”
Evezős tengeralattjáró! Ebben az ámokfutásban, az asszony a művétől megszeppent démon, kinek az életből való kihajózáshoz éppenséggel nem fűlik a foga. A társtetteseként enyhébb, nem két- csupán egygolyós rabláncra ítélt asszonynak sincsenek gátlásai, legfeljebb a maradék arányérzéke vezeti, hogy intse urát, legyen fontolva haladó az önfelszámoló uralkodásban. Szimbiózisuk intelligensen tölti be a grammatikai teret. Az előadás főerénye ez, ahogyan a durva, közönséges erőszaknyelvi szövegágyazatról társalgási szintre, szalon-szennybeszéddé emelik a mondatokat. Köröttük Kosztolányi József, Farkas László Róbert, Bodnár György, a történelemformáló személyek – számos szerepükben és tömeg-voltukban – szintén kiválóan teljesítenek.
Retro-futurista a díszlet- és jelmezkompozíció. A korhoz, valós helyszínhez nem köthető térelemek – a két forgolódó, üreg/golyó üzemmódban működő nikkelszem, a bútorzat és az öltözékek – tűzfalat képeznek a direkt asszociáció arzenáljával közeledő hivatásos vagy természetes nézők ellenében. Lehetne asszociációnk az Andrássy út 60. kínzókamrájára éppúgy, mint egy belvárosi fitneszteremre, s nem kevésbé Madáchtól Az ember tragédiája Falanszter (XII.) színére. Egyik feltételezésünk sem lenne alaptalan.
Amióta világ a világ, háromféle az ember: a nagyobbik rész ostobán tűri maga fölött egyetlen ostobának az uralmát, s van még, aki annyira ostoba, hogy emezektől függetlennek képzeli önmagát. Utóbbi, kegyelmi esetben bizonyítványt kap a pszichikai státusáról, amellyel térítésmentesen utazhat a villamoson, ültében büntetlenül anyázhatja a kormány fejét, s vele az attól bűzlő rendszert. Rosszabb a kegyelem, ha állami pályázaton pénzt nyer az illető, amit aztán a villamos közösségi terében gerjedt nézetei megjelentetésére kívánna fordítani. E tette szándékával azonban feltételes módú helyzetek láncolatába bonyolódik. Lánclabirintusba. Mondjuk, befogadja szövegét az örökcenzúra, mert ártalmatlan ostobaságnak véli. Színre is vinné vízióját egy holdkór-társ rendező, de… (itt a lánclabirintus, mint metafora kifejtése következik) vajh tudhatja-e a gyanútlan művész, hogy milyen szisztéma szerint tekeredik a lánc? Meglehet, sugárút-egyenes, csak huncut cikornyákkal fortélyozta a villamos utasa. Elegendő, ha kifeszíti? Aligha. Valójában a labirintusság a darab spiritusza. Ott bicsaklik meg az előadás, ahol a rendező engedi felbukkanni, illetve az indokoltnál tovább a felszínen lebegni a bohózatra hajlító motívumokat. A nyilvánvalótól távolodik el ilyenkor (nyilvánvaló: a dolog önmagát jelenti, a mai beszédünkben a Kant-i magánvaló kevésbé érthető, miként operalexikonra van szükség a magánénekes szó megfejtéséhez is). Nyilvánvaló = rétegezettség mentes vagy kiterítettek a rétegei.
Az igazi abszurd, rabszurd, a zabszurd. Kezdetben, abban a tévhitben éltünk, hogy nem távoli a rokonság a nyugat-európai drámairodalomban és színjátszásban kivirágzott (elvirágzott) abszurd és a kelet-európai stílushasonmása között, amely utóbbi azonban a társadalmi állapotaink hű tükre volt, az abszurd létünk realista ábrázolása, s nem a magánvaló képtelen. Ilyen a hatalom, ilyen benne a rablét – csakugyan. A való élet azonban minduntalan beéri és meghaladja a művészek abszurdteremtő képzeletét. Ezért maga az abszurd a fikció. A szegedi előadás pedig: negédes borzadálylabirintus – minősített ínyencek fogyasszák!
Képek: Németh György
Önnek ajánljuk
