Rómeó és Júlia Szegeden
Trnovszki-Mintál Kinga kritikája
A Szegedi Szabadtéri Játékok 2018-as évadában folytatódott a Shakespeare-sorozat. Az utolsó években láthattuk többek közt a Tévedések Vígjátéka és a Vízkereszt, vagy amit akartok című művet is. Idén a legklasszikusabb szerelmi tragédiára került a sor, Hegedűs D. Géza tolmácsolásában érkezett el a Dóm térre a Rómeó és Júlia. A szombati előadás ambivalens érzéseket keltett bennem.
Tartva magát a szavak szintjén a szerző meseföldrajzához, Itáliába helyezte a történéseket a rendező, ám szürreális időutazást szervezett nekünk, a jelenkorunkba. Ez alapvetően jól is alakulhatott volna, ha nem túlságosan direktek az utalásai. Elképzelésemben, a kevés díszlettel létrehozott absztrakt tér megjelenése, a hármas felosztású (vertikális) színpadképben rengeteg lehetőséget kínált egy kiváló produkcióhoz. Ellentétben a várakozásaimmal, sajnos nem sikerült jól kihasználni a hármas felosztást; az esetek többségében nem lehetett elkülöníteni az egyes szinteket, s így ritkán tudott érvényesülni a Shakespeare-re jellemező metapozíció. Talán Kamarás Iván megjelenésekor manifesztálódott tisztán az erkölcsi fölénye, amikor Verona hercegeként fizikailag is a nép felett, a második szinten foglalt helyet.
Meglátásom szerint kevésbé dinamikus koreográfia hatékonyabb lett volna: a túlmozgás olykor hangsúlyeltolódást eredményezett a lényegtelen, öncélú elemek felé, aminek következtében lemaradhattunk a dramaturgiai csúcspontokról, hogy példát említsek, a színpad hátsó traktusában zajló esketésről, mert akkor éppen a színpad elején zajló tánc kötötte le a figyelmünket. A második felvonásban viszont elvesztette dinamizmusát az előadás: vontatottá vált, aminek részbeni oka alighanem a cselekményláncolatba ékelt, nagyszámú Shakespeare-szonett. Ezek a betétek nem görgették előre a történetet, nem segítették elő a megértés folyamatát.
Nem könnyű színészi feladat a beleilleszkedés ebbe az abszurdoid elképzeléseket felvonultató rendezői időjátékba. A tarka jelmezek determinálják a teátrálisan harsány játékot, a folytonos nyüzsgést a színpadon: néhány eltúlzott karakterformálástól eltekintve, az előadás valóban itáliai atmoszférát teremt. Vecsey H. Miklós tökéletesen van belül, és van kívül ezen a világon. Ilyennek gondolom Rómeót, aki szertelenül szerelmes, meggondolatlan kamasz, de minden tettét átjárja a felelősségérzete: ösztönös értékrendű, összetett jellem. Lényegesnek találom megemlíteni Trill Zsoltot, aki kitűnő színészi munkával építette fel Lőrinc barát karakterét, így tanúi lehettünk az atya hiteles karakterfejlődésének és a végső összeomlásának is. Fekete Gizinek (Prológus) ebben az adaptációban kevés szerep jutott, ám az övé volt az első szó: magabiztos, erős színre lépése megadta az előadás alaphangját.
Az én képzeletemben nem olyan Júlia és, mint amilyet Mészáros Blanka formált. Shakespeare-olvasatomban naiv, ártatlan, befolyásolható, törékeny szeretnivaló 14 éves lány; ehelyett, akaratos, a húszas éveinek végén járó, mindvégig hisztis, de közben magabiztos nő jelent meg a színen: jellemfejlődési ív nélküli lény, aki inkább emlékeztet egy XXI. századi üzletasszonyra, mint az én naiv Júliámra. Apjaként (Capulet), Szabó Győző vehemens ordítozással szerette volna érvényre juttatni akaratát (mintha a Valami Amerika Várnai Ákosát hallanám). Ezen az általános frekvenciaszinten a Dadát alakító Szűcs Nelli sem lehetett bensőségesen humoros, odaadó, segítőkész szolga.
Összegezve, a nézők egy része csalódottan távozott. Ismert művészeket felvonultató, ugyanakkor a mondanivalóját tekintve egysíkú előadást kapott. Nem igazán helyénvaló eszközökkel, profanizáló, a mélyrétegegeken átívelő harsánysággal nem érheti be a rendező, ha a kultúra elfogadott közvetítője akar lenni – a színház társadalmi feladata pedig ebben megfogalmazható.
Képek: Dusha Béla