„A színház nem gondolati kérdés”

Becsey-Imreh Noémi riportja

 

Macska és színpad, inspiráció és igazság, rendezői hitvallás. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban bemutatott legújabb, koncertszínház névvel ellátott új műfajt teremtő, zenés-vizuálos előadása, az Alice (Alice and friends) kapcsán Bocsárdi Lászlóval, a Magyar Színházak XXX. Kisvárdai Fesztiváljának díszmeghívott rendezőjével beszélgettünk.

Ismerve életműved, a sok klasszikus után meghökkentő, mind darab-, műfaj- és eszközválasztásban is ez a fiatalos, friss hangnem amit megütöttél az Alice-ben. Létezhet, hogy amint Alice világában, úgy a Bocsárdiéban is visszafele halad az idő? Nevezhető ez a rendezés egy visszaszületésnek?

Nem tudom, mert nem tudom mi következik ezután. Ha szerencsém van, megint olyan összefüggések jönnek, amikben természetesen adódik valami. Nem konstruálom én a karrieremet, hanem arra vágyom folyamatosan, hogy az inspiráció állapotában legyek, amikor dolgozok. Hogy bármikor tudjak egészen mást csinálni, mint amit azelőtt csináltam. Ha nem tudom magamat meglepni, akkor egy idő után az az érzésem, hogy megcsömörölök a színháztól.

 

Mi az ami a színházcsinálásban kezdettől fogva máig motivál?

Nekem annak idején az volt a kiindulási pontom, hogy úgy éreztem, amit a színpadon látok, az hamis. Hogy az előadások nagy része hazugság. Úgy is fogalmaztam meg: olyanoknak csinálok színházat, akik most nem járnak színházba, mert nem szeretik ami van. A rendezésen keresztül tulajdonképpen keresem az eszközöket, amellyel közvetíteni tudom személyes élményeimet egy szövegről, a világról. Az igazán érdemes és jó megoldások nem egy racionális boncolgatás után születnek meg, hanem hagyom magam átitatni a színészek, a zene energiája által, és akkor ott abban a forrongó állapotban jönnek érzetek, mint egy álomban. Gondolattal nem lehet színházat csinálni. Teljesen az érzékeken keresztül működik és azokra is hat. Az ideális rendezői állapot tehát egy ilyen „figyelés a sötétből” című dolog, ezt érzem én most a legizgalmasabbnak.

 

 Az előadásban konkrétan tematizálódnak is a fogalmak, amelyekről beszélsz: tudatalatti, keresés, igazság…

Igen. Gyakorlatilag én azért is tartom fontosnak ezt az előadást, mert folyamatosan sok minden ugyanarról beszél. Egy jó előadás tükrözi a keresés módját is. Nincsenek „azért, mert”-ek, csak összefüggések. Hogy a lányom most van ebben a problémás korban, hogy én éppen ezt a könyvet láttam meg. Nagyon jó a szöveg, zseniális, hiszen megfogalmazása ennek az állapotnak, amivel nem tudunk mit kezdeni. Olyan, mint az emberi élet, úgy érzem, hogy ettől arhetipikus ez a történet. Olyan dologról beszélünk, ami mindenkit érint: hogy valamiből ki szeretnénk szakadni, a határátlépés krízisállapota. Próbáljuk megérteni, hogy mi a feladatunk itt a földön. Egy jó előadás kapcsán az ember azt érzi, hogy mindenki egyedül van, ezért érdemes megfogni egymás kezét. A színház így csinál közösséget: megmutatja, hogy mindannyian maszkban vagyunk.

Kivéve Alice-t?

Pontosan. Egyedül Alice, akinek nincsen maszkja, ő tulajdonképpen maga a téma. A kamasz állapotából fakadó feszültségek, gyönyörök, riadtságok, vágyak gyűjteménye. A kulcs, rájöttem, az őszinteség és játékosság egyben. Na most a kettő együtt nagyon nehéz. A bolond, a cirkuszi bohóc az rettenetesen játékos, de ugyanakkor nagyon őszinte is. Én úgy érzem, hogy a színházcsinálás állapota az a bolond állapota: egy fajta szabadság. Őt nem érdeklik a társadalmi összefüggések, hanem keresi az őszinte elementáris megnyilvánulásokat. Szerintem az Alice-i bolondok olyanok kell legyenek, mint a shakespeare-i bolondok. Amikor instruálok, akkor állok meg, ha úgy érzem, hogy valaki kiszámítható. Az Alice létrejöttében az is fontos, hogy Janka rendkívül tehetséges, Egyszerűen elkapta azt az érzést, amiről itt szó van. Azon kaptam magam, hogy ő Alice. Minimálisan kellett instruáljam, a csend, a figyelés minősége vezeti a színészt.

 

Na de mi történik az összes többi, maszkos színész esetében?

A színésznek érezni kell, hogy a maszk az milyen. Kulcskérdés a maszkos színházban, hogy a színész lássa magát maszkban, hogy érezze mi ez az energia. Ahhoz képest kell ő létezzen. Bizonyos maszkban bizonyos dolog igaz. Egy másik maszkban egy másik dolog igaz. Az, aki még agyból irányít, nem lesz soha jó, mert nem úgy reagál, mint egy macska, amikor egy egeret meglát, ráugrik, és ösztönösen pont annyit mozdul amennyit kell. Ugyanúgy, egy adott zene előhív valamit, más zene egészen mást. Folyamatos interakció van a különböző elemek között. A jó színész ezeket az eszközöket, amelyek őt körülveszik: a fényt, a hangot, a jelmezét, a díszletet és más impulzusokat érzékelve fejezi ki magát. Akkor jó, ha a színész úgy próbál, hogy közben keresgél, és nem végrehajt. Nem azt mondom, hogy ez a tökéletes módszer: én itt tartok most.

 

A címkép a kisvárdai Pályakép-kiállítás megnyitóján készült. Bocsárdi László társaságában Török Zoltán aligazgató. A kiállítás rendezője Török Réka. Fotó: Ráthonyi Ráhel Sára

 Előadás-fotók: Godó-Révész Rebeka.