A Tóték Egerben

Bartalaposi capriccio

TÓTÉK PRODUKCIÓ – a történelem cirkuszának artistái lépnek színre Egerben. Vadonatúj világszámokról nem beszélhetünk, hiszen az emlékezetes filmszatírát – Fábri Zoltán rendezésében, Latinovits Zoltánnal Az őrnagy szerepében – 1969-ben kezdték vetíteni a mozik, sőt Örkény Istvánnak, a kisregényéből maga írta tragikomédiáját már 1967-ben bemutatta a Thália Színház, s az óta levehetetlen darabja a színházi repertoároknak országszerte. Szerepbravúrok sorát kínálja.

Cirkuszi rivalda, villódzó fények. Felhangzik gyermekkorunk jól ismert bevonulási indulója. Mátraszentanna kortinára pingált orma ketté válik, s megjelenik hasadékában a falu postása. Rácz János az impulzív félnótás típusát választotta karakterül, aki mindenki mást együgyűnek tart önmagán kívül, ezért érzi szükségét az aprólékosságnak a világ bárgyúival való értekezésben. A bárgyúak vagy nem érettek, vagy nem érdemesek a feltétlen kézbesítésre, hát rostálva kapják az üzeneteket. Cipriani professzor például nem szimpatikus, tehát méltatlan arra, hogy eljusson hozzá a kormányzó úr garden partijára szóló meghívó. A tanítóék lánya hármas ikreknek adott életet, ezt a hírt azért kellett a sürgönyben négyesre javítani, mert a páros számúak a szimpatikusak. Nos, hogyne volnának kedvesek Tóték, akikből hamisítás nélkül van négy. Hozzájuk öröm az örömhírhozás.

Az örömhír a háborús frontról, Oroszországból érkezik. A takarófüggöny – Székely László díszlettervezői leleménye – ismét cselekménylendítő elem: szemvillanás alatt ellibben a fenyvesekkel vadregényes táj, és azonnal a tűzoltóparancsnok háza belsejében vagyunk. Békebeli idill, a háború szele nem fúj idáig. A nagy télről az orosz fronton, csak a besorozott fiuk leveleiből tudnak a szülők; a fenyegető kolbászmérgezésről még azokból sem, mert megkíméli őket az élet kellemetlen fordulataitól A postás. Később elrejti majd a gyermek hősi haláláról értesítő vöröskeresztes táviratot is.

Kolbászmérgezés vagy hősi halál – nem egykutya. Már aligha él a Gyula-gyerek, amikor Tóték még mindig az ő biztonsága és hadi kényelme érdekében babusgatják a betegszabadságra hozzájuk kommendált parancsnokot. A rendező, Blaskó Balázs rendező alappal feltételezi, hogy a távirat-fordulat a közönség számára ismerős. Nem célja lélektani realista buzgalommal felépíteni a család stációit az érkező őrnagynak a buszmegállóból való hazatámogatásától a négybe szecskázásáig, a ház mögötti lugasban. Capriccio-szerűen komponálja a jeleneteket, arra figyelve, hogy a szituációk hordozta alakításesélyek ne sikkadjanak el.

A levél-felolvasás közepette átviharzik a színen, imitált lajtját maga után vonva, Fehér István, az árnyékszékszippantás tudora. (Amilyen szövegjelzésszerű (ikonikus) Örkény darabjában a jellemrajz, olyan valóságimitált Blaskónál a játéktér, s ezt csöppet sem elmarasztaló észrevételként írom.) Az árnyékszék a darab vezérszimbóluma. A fontos jövevény nem bírja a lármát, igen érzékenyen reagál bizonyos szagokra, van olyan, amit nem tud elviselni. Mások, mint például a fenyőszag, valósággal megnyugtatják. Hamleti dilemma: szippantani, vagy nem szippantani? Mátraszentanna lajtosa jogvégzett szippantó mester, ő merő anyagi érdekből nem háborítja az ürülék nyugalmát: az árnyékszék illata szúrós, de nem kellemetlen: nem javallott az anyagot megbolydítani. Ellentétben vele, az őrnagy notórius bolydító: úgy bolydítja fel a Tót família köznapi idilljét, mint a fronton a harc nélkül veszteglő csapatok békéjét a partizánok zaklatása. A partizánvész olyasvalami, amire a kiképzéskor nem lettek felkészítve a honvédek, de a tisztjelöltek sem az akadémián. Az őrnagy behurcolja a frontról a partizánvészt a családba. Tóték házában ő a tébolygóc, a rajtaütő partizán. Éjjelente aktivizálódik, amikor alvásidő van az idill időrendje szerint. Dobozt hajtogattat mindenkivel, fordított életvitelben: az éji vészhelyzetben az éberséget kell fenntartani, békességben a nyugalmat, tehát az alvásidő nappal van. A kimerült Tót végül a budiban riglizi el magát, ám Az őrnagy bekérezkedik hozzá, s attól kezdve az árnyékszék lesz a megbékélés fapalotája, ahol ikertrónon székelnek az addig hadban álló férfiak.

Furcsa lények. Baranyi Péter, az egri Apus jámbor. A település egyetlen tűzoltója, tehát magától értetődően parancsnok. Mellesleg az egyetlen egyenruhás, mert rendőrszerepet nem írt Örkény a darabba. Szemébe kell húznia a sisakját, hogy ne tűnjön úgy, mintha folyton átnézne az alacsony termetű őrnagy fölött; tábori csipogót szopogattatnak vele ásítás ellen, ám jámborságát kevésbé a megaláztatások sora csökkenti, inkább a kialvatlanság teszi tapintatlanná és engedetlenné, amely viselkedés kihozza idilljéből (zendülővé teszi) a Gyula-gyerek sorsáért aggódó asszonynépet. Tót ott alszik, ahová csak elcipelik, a jámborságvesztése miatti kezelésre. Pedig nem bekattant, csak bealszik a szokatlan éjszakai dobozoló-műszak miatt. Kisfokú születési hangyássága ütközik ki, amint az üdvözülendők derűjével rejtőzik a zordan emberséges Vókó János (Tomaji plébános) reverendája alá, és álomként éli meg a rendelő padja alatt Sata Árpád, a hibbant községi pszichiáter szózatát, amelyben a háborúkeverőket átkozza meg. A kúra hiába. Tót ugyanazzal a kisded játékossággal csapja négybe az őrnagyot a nagy margóvágóval, mint amilyennel a gatyáját tolta le a József főherceget szállító különvonat ablakai felé.

Véres igazságtételét Tótné anyás-hitvesi áldása kíséri. Ő addig egészen a hiányzó fiára hangolódott asszony volt, férjében az idill eleven mozaikját látta, s kivételes törődést nem igénylőnek gondolta, amíg az szabványos volt. Saárossy Kinga (Tótné) aligha keresgélte a térképen Máriaszentanna települést, de ha talált effélét, sem utazott oda nyelvjárás-gyűjtésre, hogy a tájszólás autentikus legyen. Jelzésszerűen vidékies a beszéde, az elemelt játék struktúrájába illeszkedő: a pöce-dramaturgiát követő, falucsúfoló naturalizmus leheletfinom karikatúrája. Az irónia sokbázisú hangnem, csak nálunk nem elterjedtek a változatai.

A Tomaji plébánosnál és a Cipriani professzornál történendők a darabnak nem a shakespeare-ien szárnyaló jelenetei – nincsenek is hosszan kijátszva. Annál több figyelmet kap a tébolynyitányt jelentő intellektuális próbatétel, Tót rávezetése feladatára, hogy a kicsinek bizonyult margóvágó helyett nagyobbat kell készíteni. Itt mutatkozik meg leginkább, hogy Reiter Zoltán őrnagya alaphangon szürke pszichopata – hozott elméből hülye –, idegrendszere a háborús életveszélyben csak élesre töltődött, majd a hirtelen jött nyugalomtól, elsült. Nem csak alacsony termetű, de okosabbnak is szeretne mutatkozni a katonáinál, s különösen kedveli azokat, akiknek szemében felcsillanni látja megértés fényét a magyarázata hallatán. Az evidenciák embere. Nem nekibuzdulva keresi az elfoglaltságot a beosztottainak, hanem a mindig gondoskodó felettesek bensőséges nyugalmával, természetes kötelességét teljesítve. Tudja a dolgát, hisztériára semmi ok. (Blaskónál visszakerülnek természetes medrükbe a más rendezőknél nagy poénokká, vagy direkt fasizmus-fóbiává kihegyezett események.) A Tót-hadtestben Ágika az értelemtől pislákoló tekintető sorkatona. Nagy Fruzsina Lilla a darabbeli apjától örökölt hajlammal a furcsaságra – a kíváncsi szende. A 20. század első harmadának falusi erkölcse szellemében nevelkedett, illemtudó kamaszlány. Mohó pironkodással füleli a község lélekbúvár örömasszonya, Gizi Gézáné – Nagy Adrienn – expozéját ’a kliensjelző utcai kapu nyikorgásának jelentősége a gyantaszedők kéjlomhasága vonatkozásában’ címmel, majd félreérti az őrnagy dicséretét: a szép szó, s az egyenruhák iránti vonzalom szerelemre lobbantja. Egy világ omlik össze benne, mikor kivillantja kebleit az őrnagynak, de bálványa a mögött a budiajtó nyílását lesi. Érzékletes, arányosan felépített, mindenféle elrajzolás nélküli alakot formál a pályája elején tartó színésznő.

Általános iskolásan csodálatot illett tanúsítanom a győztes, hős szovjet partizánok iránt, akik bámulatos leleménnyel vadászták le a konvenciók szerinti háborúra kiképzett, óvatlan honvédeinket. A tőlük való rettegés emléke pedig ott lengett a fröccsös vasárnapi ebédeink alkalmával a családi asztal körül, a hadifogságot is megjárt édesapám tálalásában, benne a „közös budin ülünk” pszichikai szindrómájával, amennyiben „nem lőttek a partizánok, ha megvilágított helyen sétált az őr”. Az önmagát tudományos adattárnak álcázó internetes honlap (Wikipédia – A szabad enciklopédia) szerint, „A mű alapvetően a kisember a hatalommal szembeni kiszolgáltatottságáról szól. Arról, hogyan képes a hatalom a magánszféránkba behatolva az öncélú, értelmetlen, ostoba szabályokat ránk erőltetve szétrombolni a normális élet kereteit. A kiszolgáltatott kisember nap mint nap folyamatosan mérlegelésre szorul, eleget tegyen-e a hatalom legújabb bornírt kívánságának, felborítva ezzel minden szabályt, ami szerint a normális emberek élik mindennapi megszokott életüket. A kisember szerettei sorsáért érzett felelőssége alapján végül kénytelen elfogadni személyes kiszolgáltatottságuk az elviselhetetlenségig történő növekedését.” E trendhez viszonyítva, Blaskó Balázs színpadi tette unortodox rendezés: a hadifogoly anekdotán nyugvó történetbe kabaréba illő civil figurák vonulnak be, virtuális kötélen és trapézon egyensúlyozva – és egy távirati halott. Tragédiába akkor hajlik az előadás, amikor a produkció bohócait kezdi befalni a túlbőszült oroszlán. Függönyön túli, szürreális happy end, hogy a póni-oroszlánnak vesznie kell. Koherens, megfontolt előadás.

Képek: Gál Gábor