Alice – bölcseleti koncertszínház Sepsiszentgyörgyön

A fekvőkút királynőt álmodik

Királykék kötényrátétes türkiz pendelykosztümben, tintakék térdvédővel és alsóneműben, tavaszkék sportcipővel a lábán, tapod üvegbura-gyerekkora törmelékén egy kamaszlány, majd nővé éretten átfogja maga lőtte, őz-férfitársa derekát, és faképnél hagyja az álmait. Korodi Janka főszereplésével, a sZempöl Offchestra zenéjére Bocsárdi László rendezett maszkos koncert-mesedrámát a Tamási Áron Színházban.

Lewis Carroll Alice Csodaországban és Alice Tükörországban című meseregényei alapján készült az előadás. Valójában Charles Dodgsonnak hívták a szerzőt, matematikus volt Oxfordban, s identitását tekintve gyermekimádó, örök agglegény. Az Alice-t egy evezőstúra alatt találta ki, hogy ezzel szórakoztassa a vele utazó gyerekeket. A mese szerkezete mintha igazodnék is a kirándulásélményhez: amint minden folyókanyarulatban új látvány tárul fel, aszerint kapják a képzelet-muníciót a lapátolók a következő távra.

„… amikor a Nyuszi kihúzott egy órát a mellényzsebéből, és megnézte rajta, hogy hány óra, s aztán elrohant, Alice tüstént talpra ugrott. Eszébe villant, hogy ő eddig még sohase látott olyan nyuszit, akinek mellényzsebe lett volna, se pedig olyant, aki órát húzott volna ki a mellényzsebéből, hát kíváncsiságában utána iramodott a réten. Szerencsére még éppen láthatta, amint a Nyuszi besurrant egy jókora lyukba a sövény alatt. A következő pillanatban Alice utána ugrott, meg se gondolva, hogy is kerül majd vissza onnan. A Nyuszi barlangja egy darabon egyenes volt, mint valami alagút, aztán hirtelenül lejtett, oly hirtelenül, hogy Alice egy szemvillanás alatt máris zuhant lefelé, egy roppant mély kútba. Vagy a kút volt roppant mély, vagy pedig roppant lassan esett lefelé, mert Alice-nek esés közben sok-sok ideje maradt arra, hogy körülnézzen, és eltűnődjék azon, mi fog vele legközelebb történni.”

„Az egész európai filozófia nem más, mint egy sor Platónhoz fűzött lábjegyzet.” (Alfred North Whitehead) Az író kútba futtatja a nyuszi barlangját, a rendező pedig barlanggá teszi, visszaforgatva vízszintes tengelybe: a fekvőkút igazában Platón barlangja. A díszletet tervező Bartha József balra-jobbra hasadékot nyitott, mintha egy-egy nyúlfül mélyén tűnnének el, s bukkannának fel onnan átváltozottan a történet vezérszereplő epizodistái. Hatalmas színészi, maszk mögé bujtatott összmunka. Rancz Antal (Vizuális effektek) pergő barlangfal-mozija leképezi az érzékvilág szüntelen metamorfózisát, s részesévé tesz bennünket annak az élményzuhatagnak, amelyben Alice is a fejét-lábát kapkodva keresi a tájékozódási-igazodási pontokat. Ott, ahonnan állítólag elkésett, ahol megfosztják a nevétől az emlékezetét, s percenként adnak az addig igazinak hitt helyett, újakat. Előbb azonban három virágnevű tinédzsertársa – Vass Zsuzsanna (Tűzliliom), Szalma Hajnalka (Rózsa) és Kovács Kati (Százszorszép) – tudatmódosító bolharák porral kínálja, amitől agyilag padlót fog, s először férfióriássá, majd anorexiás csitrivé változik. Aztán, a hirtelen jött parti drog hatását túlélve, normál belőttségben stabilizálódik az állapota, és konszolidált delíriumban álmodik tovább.

Az álom az ébrenlét törvényen kívüli tartalma. Közönséges helyzetben lehetetlen, és illetlen is felvilágosítani a hernyót – Erdei Gábor a tanítvány – arról, mennyire kurta az idő, amit pillangóként fog a fényességben tölteni, s még kevésbé lehetséges, hogy dialektikus, platóni válasz érkezzék a föld alól. A barlanghasonlat szerint a barlang foglyai nem a dolgokat magukat, csak árnyképeiket látják. Az igazi megismerés az volna, ha kiszabadulva a börtönből nem kellene beérniük az árnyképekkel, hozzájuthatnának közvetlenül magukhoz a dolgokhoz. Ha viszont a halál szabadulás a test fogságából, akkor az igazi megismerés nem is ebben a testi életben, hanem a lélek egy másik állapotában lehetséges csak.

Nos, Alice éppen a lelke másik állapotával él társbérletben, időlegesen. Megtestesítője, Korodi Janka nem a bizarr környezettől félő, a tárgyatlan szorongástól rebegő lény, hanem eleven, értelmes, iskolázott és nemesen bátor kamaszlány. Belső félelmek mozgatják: elveszítheti a nevét, elkésik valahonnan, ahová még nem is váltott jegyet. Állít és kérdez – dialógusokat folytatva, a szavak értelmes használatában gyakorolja magát – a világot így tanulja ki. Amit mi tanulásnak hívunk, voltaképp csak annak a tudásnak a felelevenítése, amellyel már egyszer a születésünk előtt rendelkeztünk. Mikor az ember megszületik, minden korábbi tudását elfelejti, azonban megmarad az a képessége, hogy ezt a tudást a későbbiekben felidézze, emlékezzen rá. Előéletében ő volt a Királynő, kiválasztottjában az Őzt már akkor elejtette, s a mostani barlangéletében azt a királynői testalakzatot keresi, amely majd a fényre érve, a szelleméhez illeni fog.

Vajon az élet van-e a barlangon kívül? Bocsárdi rendezése feladja a leckét. A három királynőminta – D. Albu Annamária, Pál Ferenczi Gyöngyi, Gajzágó Zsuzsanna – a legtermészetesebb földi gyarlóságok tükre: minden uralkodó vagy alattvaló nő saját vonását mutatja. A képtelen viszonyok angolszász vagy góbé humorral (iróniával, szarkazmussal) történő leképezése – Rácz Endre (Nyúl), Kolcsár József (Kandúr), Szakács László (Kalapos), Nagy Alfréd (Április bolondja) – a legköznapibb köznapi valóságunkon alapszik. Az Álteknőc Pálffy Tibor és a Griffmadár Beczásy Áron zenebohóc hangszerpárbaja pedig bravúros dialógusparódia, méretes pofon azért az okoskodásért, amit a fentiekben elővezettem, s azért az akaratlan öngyilkosság-propagandáért, amit Platón az elődeitől tanulva, s a követői által megörökölve folytat, mindmáig.

A szentgyörgyi Alice bölcseleti koncertszínház – családi esemény. A nagyszülők a mélytengeri teknősök, akik már kijárták a hét napos iskolát: tíz órát tanultak az első napon, s az utolsón már egy percet sem, mert addigra nem lett szükségük ismeretekre ahhoz, hogy tudást szerezzenek: hiába, a lustaság az élet igazi tanítómestere. Az apukák-anyukák leckéje a családi-társadalmi szatíra. Bezsán Noémi a hiteles buli-mozdulatok koreográfiájával, és a sZempöl Offchestrával a gyermekeik színháza az Alice. Albert-Nagy Örs, Bocsárdi Magor, Ferencz Áron, Gáspár Álmos, Kónya-Ütő Bence és Vitályos Lehel. A nézőtéri dobhártyafelelős a Sound Studio (Hangtechnika). Szélvészgyors sodrú folyammá teszik az epizódokat, az Idő egymásra villázott pillanatait: mintha a mederfenéktől a mennyboltig tartó réseket sodorna magával a víz a tenger felé.

És a torkolatnál ott a kérdés: hibáztatható áldozat-e a királykék kötényrátétes türkiz pendelykosztümben, tintakék térdvédővel és alsóneműben, tavaszkék sportcipővel a lábán, jegy nélkül érkező Alice, ha elfogadja a főzenész ajánlatát, és ingyen jut be általa a koncertre, a back stage-en át?

 

Képek: Barabás Zsolt