III. Richárd – Gyulai Várszínház

A mókás szörny vándorpúpja

Az újbárgyú közéleti példabeszédekért epedő sajtómunkás tétova fintorral ömleng lapja hasábjain, amikor egy kiérlelt bölcseleti tragikomédiát kell méltatnia a remélt, karakter-mészáros pamflet helyett. Vecsei Miklós átiratában, ifj. Vidnyánszky Attila III. Richárdja feladja a leckét az egyetlen ügyűeknek, az elégségesen barázdált szürkeállományúakat pedig a jobbik intellektusuk mozgósítására készteti.

Régi álma teljesült Gedeon József igazgatónak. Színháza, a gyulai vár építménye organikus (historizáló) díszletként hasznosult. Az ablakmélyedésben hol a Tower egy cellája sötétlett, amelyből a hiszékeny György herceg árasztotta öngyilkos optimizmusát, hol Richárd végzett benne mélycinikus, énjét kereső lelki gyakorlatot. Görkorcsolyán robogva, a körmellvéden érkezett haza Erzsébet fia, az egyenes ági trónörökös, hogy aztán botladozva, ülepen-háton csúszva hemperedjen bele a napi történelembe, egy vesztőhely formájú dobogó mellé, ami jószerivel a produkció egyetlen épített díszlete volt: annak távolabbi-közelebbi környezetében folyt a vérbően halálos hatalmi ármány.

Meghitt reneszánsz vérfürdő a vár. Az előadás létrehozói – az átíró és a rendező – képzeletét az a logikai rugó mozgathatta, hogy a históriában semmi sem tekintendő készpénznek, hiszen a krónikások alattvalók voltak, bizonyára befolyásolta őket uralkodójuk igénye az aktuális történelem- és világkép iránt. III. Richárdot olyannak látjuk, amilyennek őt Morus Tamás a Tudor-dinasztia számára leírta. Lehetett másmilyen is. Nem a relativizmus, hanem a megengedőség szellemében, a címszereplő, Trill Zsolt pufók diszkoszként hurcolja a púpját; hol odailleszti a vállához, hol maga elé gurítja vagy elhagyja. A küllem eszköz. Jellemzik általa a hőst, ő pedig szenvedi/élvezi a hátránya előnyeit. Talányosak a gaztettei is. Mintha nem ölne, úgy öl. Adva van alakításában egy virtuóz színész, aki nagyszerű rendező, de vágyott pozíciójában, igazgatóként majd egykettőre megbukik.

 

 

Az alkotók, talán az angol moralitásjátékok hagyományához visszanyúlva, de nagyobb valószínűséggel a saját értelmiségi közösségük viselkedésmintáját követve, kettős indíttatású bohóckarakterként jelenítik meg Richárdot. Egyik alakja póriasan ironikus és póriasan pajzán; a befelé forduló, önigazolásokat fogalmazó másik én, pedig filozófia-kincstárian bugyuta. Az egymásba hasadt dupla tudat megnyilvánulásaként, a kárörömének keserű felhangja van, a kegyetlensége mögött irgalom lappang, s a gátlástalansága a kisebbrendűség-érzetéből fakad. Mindennek megfejeléseképpen, hogy még inkább eltartsa önmagától önmagát, szóba elegyedik a nézőkkel is: felkészít, magyaráz, eligazít, minősít. Tudatja mindenekelőtt, hogy Anglia hatalmi elitje egyetemlegesen nyikhaj. „Évszázados háborúk után, megfogyatkozva bár, de béke ül Angliára. Az utcán szól a zene, hömpölyög a sör, a pincékben orgia, az embereket beárazzák, a holtakat elfelejtik. “Éljen, hisz béke van!” – harsogja a nép. Egy ember áll csak meg, hogy torz árnyékát nézve, feltegye a kérdést: valóban ez a béke? Richárd hősként harcolta végig a háborút, de a békebeli címlapokon már nem mutatna jól. Egyedül maradt. Gyűlöli a világot, köp a megszokásokra és retteg az unalomtól. Eldönti hát: játszani fog…” (idézet a műsorfüzetből). A színpadi békeköttetés nagyon is a jelenszázadi fegyverszüneteket idézi. Ifj. Vidnyánszky energikus fiatal színészekre osztotta az öldösődő, majd ölelni vezényelt Yorkok és Lancasterek szerepét, s beleviszi általuk a jelenetbe a turbékolásra kárhoztatottak természetes békegyűlöletét: egy fiatalnak a béke nem előmeneteli pálya. Fiatal színészek játsszák a pártháború veteránjait is!

A hatalom csúcsán lévőket viszont tapasztalt színészek alakítják. Hegedűs D. Géza három fogaskereket játszik el a gépezetből: György szerepében a naivat, Edwárd bőrében a rezignált-fatalistát, míg Tyrell hóhérként a fizetségarányosan lojális bérgyilkost. Mélakóros, alva-járva-ártó ember. A trónörökösök szülőanyjaként, Eszenyi Enikő (Erzsébet) partiban van Richárddal. Érti a szándékát, és a szavai mögöttes tartalmait is. Alakjához pontosan találja el a hangot: a kiszolgáltatott fenség önironikus cinizmusa. Undorral túlélési alkut köt vele, de a viszolygása közepette meg is rezdül benne, iránta valami. Trill figurája egyedien karizmatikus. Gyermeki rajongással közeledik hölgyáldozataihoz, s ettől lassacskán egyiknél az undor, a másiknál a gyűlölet fordul át érzéki kalandvágyba; kiszemelt, serdületlen menyasszonyában – Barta Ágnes (Erzsébet lánya) – pedig felébreszti a nőt. A legmeredekebb mutatvány a leánykérése. Apja (Edwárd) ravatala tövében, Trokán Nóra Annáját hirtelenszőke értelmének omlékony tűzfala védi a szánandóság fegyverét bevető, gyilkos Richárd szerelmi ostroma ellen. Semennyire sem: a jajveszékelésre kijelölt helyen, Anna képzeletben átbocsátja/átvezeti a testén Richárdot.

 

 

A trónszerző részben (nyújtott expozíció) a rendező irányított szertelenséggel halmozza egymásra az ötleteket (kedvenc epizódom, amint Richárd hintalovat ajándékoz a Towerbe zárandó kis trónörökösnek). A társadalmi kórrajzhoz szükséges (megengedhető) a kor hőseinek jutalomjátékszerű bőséggel történő bemutatása. Nincs töltelékember, minden szereplő felvillant legalább egy morzsányi karaktert a színpadon. Aztán, a hatalomgyakorlás fejezetében billiárdasztalra emlékeztet olykor a vár játéktere: úgy csapódnak ide-oda a szereplők, mintha Richárd dákódöfése hozná őket tehetetlen lendületbe. A király nem annyira púpos, inkább hepehupás lélek. A történések fősodrától félre, árnyékból, rálátással bírt a környezetére, hatékonyan alkalmazkodott a külső-belső terepviszonyokhoz. A trónon elvész a térlátás: onnan nincs feljebb, a visszanézés pedig halálos: ha nem öltük meg, akit becsaptunk, akkor lesz gyilkosunk. Van. A vég imponálóan kurta. Kurta, és imponál. A sértett Buckingham által toborzott hadak, francia erősítéssel megnyerik a polgárháborút. (Történelem: A háborúban a Yorkoknak sikerült időlegesen elfoglalniuk a trónt, és két királyt – IV. Eduárd és III. Richárd – adtak. A küzdelem III. Richárd halálával ért véget, akit a Lancaster-házból származó Tudor Henrik követett a trónon, megalapítva ezzel a Tudor-házat, amely ezt követően 116 évig uralkodott Anglia és Wales felett.) Mintha a trónból sarjadt volna, egy oszlop mered az égre. Azon Trill, póznamászó saruval kapaszkodva a várfokra hág, s a csúcson elillan fejéről a korona.

 

 

Shakespeare-év van. Épp 400 éve nem kérdezhetjük meg a legilletékesebbtől, hogy vajon dramaturgiai éretlenség, vagy szerzői fondorlatosság következménye-e a III. Richárdban futószalagon érkező bestialitás? Magamtól azt gondolom, nyilvánvaló elvárás volt az elegyes intellektusú közönség komplex szolgálata. Kellett a vér, s körítésül hozzá a konyhapszichológia. Semmit sem fordult az óta a világ: a nagy nézőterű színházainkban ugyanúgy kell történnie ma is. Amiként Gyulán, ahol jeles vígszínházi, Nemzeti színházi művészek, valamint a budapesti és a kaposvári egyetem hallgatóinak összefogásával figyelemre, megbecsülésre érdemes előadás született.

Historizáló-eklektikus, jelenkorhű jelmezek. Az alkotópár – Kovács Adrián zeneszerzőt hozzávéve: triász – nem aggat mára utaló beazonosítási kódokat a darab szereplőire: beéri azzal, hogy a viseletek és a mai szleng révén odafintorog a pozícióharctér labirintusában bányavakon nyüzsgő elitünkre. Maximálisan modern attitűd.

Képek: Kiss Zoltán