Hagyjatok minket játszani!

Liliomfi Budaörsől – a POSzT-on

Két szerzőnk is tollat ragadott az ifj. Vidnyánszky Attila és csapata álltal színpadra állított Liliomfi előadásról. Ismerjék meg a gondolataikat!

Tetszőleges színpadtérben, tetszőleges személyek. Mindegy, hogy a Globe vagy egy útszéli fogadó; Júlia Rómeóval vagy Liliomfi Mariskával. Szigligeti Ede népszínműve rendezői ürügy ifj. Vidnyánszky Attilának a pillanatnyi színházérzete kifejezésére. Köszöni, a csapatával éppen jó kedvében, és príma kondícióban van.

A Vecsei H. Miklós által megmunkált szöveg révén új formát kaptak az örökérvényű gondolatok, a színház világában való létezés több szeletét mutatva meg a maga kínlódásaival, örömeivel és csodáival. Véleményem szerint, az előadás összessége jelzés értékű. Egyrészt, a díszlet-falakba vágott kis ablakok, ajtónyílások, a miniatűr kellékajtó és a szobaszerűen kialakított színtér, lehetővé teszik a publikum együtt lélegző közösséggé formálását. Az ily módon többszörözött térben fejünk felett hangzanak el az elsuttogott szavak, a kommunikáció szócsöveivé válunk, nekünk húzzák a nótát a bohókás mosolyú zenészek, és a szereplőkkel együtt népesítjük be a történet színterét. Másrészt, a gyors tempójú, letisztult játékforma nem kis tudást követel a színészektől. A pontos formamunkában nincs félrecsúszott hang vagy mozdulatsor, ami közben mégis történik deformáció: erős, a múltból a jelenbe való átcsúszást érzékelünk. Nem a kizökkenő időben vagyunk, hanem egy lebegve keletkező előadás közepében ülünk, mintegy az alkotás társtetteseként. Kellemesen furcsa, hogy a hitelesség éppen a színészi hazugságban rejlik: nem akarják a saját színész voltukat elrejteni a színészt játszó teátristák, s ez által a célirányos kavalkád a vándorszínészet világának hiperbolájává dúsul.

A stílusribillióhoz szükség van azonban arra, hogy a jól ismert Liliomfi történet felvázolódjék. Valóban megjelenik a titokban felnevelt gyámleányát férjhez adni akaró Szilvai professzor – Ilyés Róbert kimérten komikus alakítása – és Mariska, akinek lényében Kiss Andrea forrasztja eggyé az engedelmességet a lázadással. Spolarics Andrea játssza Kamillát, a fiatalsága elmúltáról hallani sem akaró, a gyámságára bízott árvát kettőzött erővel oltalmazó vénkisasszonyt. Spolarics ellenszenves nyomulással keríti el a leányt a belé szerelmesedett Liliomfitól, s képzeli magát alkalmasnak arra, hogy a teátristák készülő előadásán helyébe lépjen a hazavezényelt Mariskának Júlia szerepében, és a magáénak tudhassa Liliomfi szívét is. Mértékletes harsánysággal felnagyított figura. Ugyanezt a karikatúraszerű hiperbolát tapasztaljuk a párhuzamos szerelmi történet, a pincérlegény és a konyhalány egymásra találásának meséjében.

Vecsey darabjában arra való a Szigligetitől vett szövevény-váz, hogy vissza lehessen bontani klasszikus Rómeó és Júlia történetté. A budaörsi társulat gondosan megkomponált szertelenséggel csapong a cselekményvonulatok között. Ebben, a helyenként magukat, sokszor másokat, de mindvégig színházat csináló szereplők leosztása a következőképpen alakul: Id. Schwartz Adolf: Bregyán Péter,  Erzsi, Kányai lánya: Rujder Vivien e.h., Liliomfi, avagy teátrista: Szabó Sebestyén László e.h., Szellemfi, avagy segédteátrista: Böröndi Bence e.h., Ifj. Schwartz Adolfka, bécsi nemes: Vecsei H. Miklós, Kányai, fogadós: Gyöngyösi Zoltán e.h., Gyuri, pincér: Figeczky Bence e.h., Uracs, törzsvendég: Dóra Béla. Természetesen, ezen a ponton figyelembe kell venni azt a tényt, hogy számos helyen ezek a szerepek keverednek, felcserélődnek. Például, változatosságában hatalmas alakítást láthatunk az alapjában véve Liliomfit játszó Szabó Sebestyén Lászlótól, aki észrevétlen és pontos megformáltsággal tudja megképezni a karakterek közötti átjárást, pillanatok leforgása alatt. A beszédhibás, púpos Quasimodo-szerű pincérből egy jeleneten belül többször válik Liliomfi, majd vissza, anélkül, hogy a tempós beszéd és átállások dramaturgiai törést okoznának. Szellemfi, Böröndi Bence alakításában, a maga könnyed humorával, mégis intelligens karakterformálásával válik az előadás egyik tartópillérévé. Ahogyan ez el is hangzik tőle: ő egy olyan alkat, aki nem tanulja a szöveget, mivel a szöveg tanulja meg őt.

A nőalakokban hasonló az áttűnés a lázadói energiák hajtóereje és a természetükben gyökerező félszegség között. Mariska a fogadóba érve kijelenti, hogy „ütött a szabadság órája”, miközben érzései zenén keresztül válnak tapinthatóvá, mozdulatai táncba olvadnak. Az érzelmek zenén keresztüli megfogalmazása egy újabb jellemzője az előadásnak, nemcsak könnyűzene, de cigánymuzsika is felcsendül, a hangulat függvényében váltakozva. Erzsi, azaz Rujder Vivien, ragaszkodása mellett ott lappang az alázat, az apa iránti tisztelet, mint ahogy a karakter ezt meg is kívánja. A szerepek adogatásában, a karakterek ki-be járatásában, ilyen formán lehetősége nyílik a fiatal teátristáknak, hogy megmutathassák tehetségüket.

A második felvonásra végképp minden összezavarodik, egy utolsó nagy lendület a kifulladás szélén, és eljön a végső fordulat, amelyben kezdetét veszi a leplezés: a szereplők levetik jelmezüket, ami által nemcsak a színházi, de talán saját énjüket is megkísérlik levetkőzni. A fogadós kitömött ingjéből sorra kerülnek elő a találó és a meghökkentően véletlenszerű tárgyak, ezzel is jelezve ennek a világnak a képzeleti sokszínűségét.

Hagyjatok minket játszani! – hangzik el az egységes kijelentés, így válik az előadás a tiszta színház, a szerelem és az ezekbe vetett hit megtestesítő kinyilatkoztatásává. Igazi élettánc.

Bereczki Ágota

 

Szabadság, szerelem, színház

Örömszínház – röviden így lehetne összefoglalni a Liliomfi budaörsi előadását ifjabb Vidnyánszky Attila rendezésében. Elképesztő mennyiségű ötlet, parádés színészi alakítások, játékosság, derű, és csipetnyi ars poetica – íme, a recept.

Az idejét sem tudom már, mikor éreztem magam ennyire felszabadultan színházi előadás után, mint amikor a budaörsi teátrum produkcióját megnéztem. Tényleg igaz, hogy bármiből lehet jó színházat alkotni, a „hogyan” a kulcskérdés. Szigligeti Ede kicsit szirupos, banális szerelmi történetéből, amelyet a filmváltozatnak köszönhetően ráadásul több generáció is jól (unásig) ismer, itt kaptunk egy egyáltalán nem szokvány kivitelezésű, eleven, őszinte, bűbájos vallomást fiatalságról, szabadságról, szerelemről, színészetről. Mindenképpen külön dicsérendő a Budaörsi Latinovits Színház vállalása, hogy terepet adott a döntően fiatal (egyetemi stúdiumaik végén járó) színházi alkotócsapatnak.

Az eredeti műből ifjabb Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós készített minden porcikájában szellemes átiratot, alkotótársuk volt zenei vezetőként Kovács Adrián. A rendező izgalmas teret alakított ki a történethez: színpadi nézőtéren vagyunk, rögtön a játék elején a valóságos nézőtér felé meghajló színészek gesztusából lokalizálhatjuk, a kulisszák mögött. Ehhez jön még egy négy irányból kereszt alakban középen összefutó „játszótér”, amelyen a makettszerűen stilizált ajtó képezi a játék első részében a legfontosabb kelléket. A keresztjárással elválasztott négy négyszögben üldögélnek a nézők, akiknek egy percig sem szabad lankadniuk: a hátuk mögötti fal éppen úgy a játéktér része, mindig mindenütt történik valami, folyamatosan figyelni kell. Még a szünet is játszik, cigánybanda húzza a talpalávalót.

Lehetetlenség volna felidézni azt a rendkívül sok üdítő poént, játékötletet, ami ebben az előadásban felhalmozódott. Sok, de szerencsére nem nyomasztóan, inkább azt mondja az ember, akár többször is érdemes megnézni, biztos akad még benne felfedeznivaló. A társulat olyan komolysággal, olyan őszinte átéléssel komédiázik, ritkán látni ilyen élvezettel játszó aktorokat a színpadon. A fiatalok mindegyike brillírozik, Liliomfi szerepében Szabó Sebestyén László, Szellemfiében Böröndi Bence, a Mariskát alakító Kiss Andrea, az Erzsit játszó Rujder Vivien, Gyuri, pincérként Figeczky Bence, ifj. Schwartz Adolfkaként Vecsei H. Miklós, parádés karakter Kányai fogadós szerepében Gyöngyösi Zoltán. Ugyanez a felszabadultság jellemzi a többiek játékát is, Spolarics Andreáét, Ilyés Róbertét, Bregyán Péterét, Dóra Béláét.

Sok más mellett az is nagy erénye a Liliomfi előadásának ebben az olvasatban, hogy – persze nem túl tolakodóan, de – igyekszik megfogalmazni azt is, mi vonzotta ezeket a fiatalokat a színészi pályára. Igyekszik megmutatni nekünk, „földi halandóknak”, mi lehet a végtelenül gyönyörű abban, ha nélkülözve is, ha nem is mindig sikeresen, de örömmel és felelősséggel áll ki valaki a színpadra. Nem véletlenül került bele a Petőfi-vers. („Mi szép, mi szép, mi szép/A mi föladatunk!/Legyünk büszkék reá,/Hogy színészek vagyunk.”) A lehető legérvényesebben, a játékon keresztül fogalmazzák meg az előadás alkotói ars poeticájukat a színházi „szemfényvesztés” szépségéről. S ha ezen a szemüvegen át nézzük, nem is olyan banális ez a történet, csak meg kellett látni benne egy kis mélységet. Nekik sikerült, ezért fontos a „hogyan”.

Ungvári Judit