Érzelmek nélkül

Macska a forró bádogtetőn – Kecskemét / POSzT

Számomra fontosak az impulzusok. Hatások, amelyek rádöbbentenek, hogy részese vagyok ennek az előadásnak, valamint oka van annak, hogy én éppen ezt látom. Súlyos érzés, amikor az ember önmagára ismer egy darabban. Ezért nem lehet érzelmek nélkül élni sem. Túl tárgyias lesz akkor a világ, amelyben gépember módjára kering az ember, és képtelen szenvedély nélkül dolgozni. A színház ezért fontos számomra: tanít, rádöbbent és megmutat egy olyan utat, amelyen még nem jártam korábban.

Zsótér Sándor rendezései általánosságban ezeket a hatásokat szorítják vissza. Ajtók mögé zárják az emberi mivoltokat, és csak néha, de akkor is csupán résnyire nyitják ki, hogy bekukkantsunk rajta. Hogy ez a brechti ideológia kinek nyeri el a tetszését, természetesen ízlések és pofonok kérdése. Ennek a jobbára steril színháznak is van különlegessége, amely éppen abban a résnyire kinyitott ajtóban leledzik. Amikor az ember a falat kaparja, hogy végre színt láthasson meg ebben a színtelen világban.

Számomra a Macska a forró bádogtetőnt is ez jellemzi a leginkább. Érzelemmentes jellemek, monoton jelenetek, mindez egy köntösbe burkolva, ami az egész előadás során azzal hiteget, hogy valamikor, amikor nem számítok rá, a szereplők kimutatják majd foguk fehérjét. Ennek a koncepciónak csak akkor van értelme, ha ez a kiugrás, ez a csúcspont valóban meg is jelenik, megelevenedik a történet valamely pontján. Addig csupán elméleti síkon létezik a várva várt beteljesülés.

Úgy érzem, egy olyan eleven és drámaian fájdalmas történetnek, mint a Macska a forró bádogtetőn, nem tesz jót, ha éppen a fő katalizátorát, a szenvedélyt és szenvedést távolítjuk el belőle. Így valóban színtelenné válik egy olyan történet, ami önmagában vérvörösen is képes lenne létezni. Arról nem is szólva, hogy esetleg olyan lehetséges színészi alakítások születnek halva, amelyek egy dinamikusabb rendezésben brillírozhatnának. Szomorú tehát, hogy Szemenyei János csupán a második felvonás pár pillanatában mutathatja meg azt az elemi erőt, ami belülről feszíti. Utána ismét egy porhüvely válik belőle, egy vedelő állat, akinek nincsenek céljai.

 

Mindazonáltal elmondható, hogy visszaszorítani az érzelmeket és egysíkúan játszani legalább olyan nehéz lehet, mint tombolni a színpadon. Trokán Nóra alakítása azonban ennek ellenére sem nyerte el tetszésemet. Nem csupán párjától idegen, de tőlem, nézőtől is. Éppen a személyi tragédiájának hiánya miatt alakul ki a helyzet, hogy egyáltalán nem érdekel a sorsa. Ez pedig, legyen színes vagy színtelen színház, egyik esetben sem jelent túl jót.

Mindazonáltal mindkettejük érdekes ellentéte Csombor Teréz. A színésznő lubickol az idős hölgy szerepében: kiváló színészi skálán mozog előadásmódja. Valóban ő lesz az egyetlen, akinek sorsa megérint az előadás végén: fájdalma rozsdásszög módjára fordul ki belőle, többé nem az, aki vígan énekelt nekünk vidám nótákat. Ettől lesz életszagú és pulzáló az ő fellépése.

 

A rendező mindenáron távol akart tartani művétől, ennek érdekében nem csak a színészeit „embertelenítette el”, de a szöveg nyelvét is nagymértékben átdolgozta. Számos nyelvidegen kifejezés, valamint helyszínek neveinek magyarosítása belekerült az előadásba: ez a poén egy idő után azonban akarva-akaratlanul elfárad, és vontatottá, izzadtságszagúvá válik.

 

Zsótér műve mondani akar valamit, de aztán mégsem teszi. Ebből az előadásból pontosan az a tűz hiányzik, amely a főszereplő pár jövőjét mardossa. Egy alkotás nem lehet ennyire rezignált: néha kell a berántás, a hívogató szó, különben nem érzek késztetést arra, hogy a szereplőkkel tartsak útjukra. Az előadás egy ígéret maradt. Szükséges lett volna, hogy a darab monotonitását követően valamikor ovációt, magyarázatot kapjak, és megértsem, hogy miért, és pontosan mire kellett várnom az előadás során.