Az agyban dől minden

Beszélgetés Gáspár Ildikóval készülő új rendezéséről, az Apáról

Meddig gondoskodhat egy gyermek az édesapjáról és mikor mondhatja azt, a saját életét szeretné élni? Ez az alapdilemmája az Apa című darabnak, amit az Orlai Produkciós Iroda mutat be február 12-én Hámori Gabriella és Lukáts Andor főszereplésével. A dramaturgi évek után immár negyedik rendezésén dolgozó Gáspár Ildikóval Florian Zeller darabjáról, a gyermekek felelősségéről, a szülők elengedéséről, a saját életről és az Alzheimer-kórról beszélgettünk.

– Mi a darab műfaja: családtörténet esetleg a sajátos szemlélete miatt képkirakós krimi?

– A szerző műfaji megjelölése: tragikus bohózat. Nagyon sok komikus elem van a dramaturgiában: kifejezetten vígjátéki ahogyan a szereplők reagálnak egymásra, abszurdak a helyzetek. Ugyanakkor pszichothriller is, a szorongató, a folyamatosan új helyzeteket hozó cselekmény miatt. Az apa állandó nyomozásban van, ki hogyan csapja be vagy azzal kapcsolatban, hol is van épp. Ugyanakkor egy nagyon komoly élethelyzetből merítette a témáját a darab. A halállal való szembenézéséről szól, egy idős ember Alzheimer-kórjáról. A szerző azt próbálja elérni, hogy együtt érezzünk a karakterrel, az ő szemszögéből lássuk a történéseket. Átéljük ahogy elveszíti a kapcsolatot a valósággal, ahogyan nem ismeri meg a hozzátartozóit. Nem tudja, hogy hol van épp térben és időben, zűrzavar van a fejében. Azt kezeli valóságnak, amit képzel.

– Hogyan működik ez a szemszög?

– Picit olyan, mintha az ő fejében lennénk. Az ő emlékeiben, amelyek összecsúsznak. Sok eseményről nem is tudjuk eldönteni, megtörtént, nem történt vagy csak ezután fog. Olyan az egész, mint egy kirakós puzzle. Úgy képzelem a darabot, mintha fényképek jelennének meg benne, amelyek össze-vissza vannak vagdosva és sokféleképpen lehet összeilleszteni a részleteket. Igaz ez az emberekre is, akár egy ismert figurának is lehet másik feje, például a lánya volt férjét is más arccal látja. Ahhoz a gyerekjátékhoz hasonlítom, amelyiknek külön van a feje, a teste, a lába és a részeket lehet cserélgetni. Ugyanígy kezeli a lakást is, ami lehet a sajátja, a lányáé, egy szeretetotthon vagy akár egy kórházi szoba is. Az előadásban játszunk a térrel: egy függönyrendszert találtunk a két tervezővel, Izsák Lilivel és Kálmán Eszterrel. A világításnak köszönhetően sokszor nem lehet majd eldönteni, hol vagyunk.

– Ki találta a darabot?

– Orlai Tibor említette nekem a címét egy beszélgetésünk során, gondolom, a dramaturgja, Zöldi Gergely javasolta neki. Két nap alatt megszereztem, elolvastam németül és nagyon megtetszett.

– Mi fogott meg benne?

– Pont a különleges szemszöge. A szerző nem leírja, nem kívülről mutatja meg a betegséget. Megpróbál belehelyezni minket az apa fejébe, ezáltal sokkal mélyebbre tud menni a témában, mi, a nézők-olvasók, akik nem vagyunk ilyen élethelyzetben, többet megtudhatunk róla.

– Van információtok arról, hogy Florian Zellernek lenne bármilyen családi érintettsége vagy kutatott a témában?

– Biztosan komolyan foglalkozott a kérdéssel. Lukáts Andor megszervezett nekünk egy találkozást Rajna Péterrel, aki pszichiáterként kutatja az Alzheimer-kórt. Amilyen jellegzetességeket elmondott nekünk, mind jelen vannak a darabban. Az üldözési mánia, az állandó gyanakvás a külvilággal szemben, a hallucináció. Az emlékezetkiesés: percekkel az előtt megtörtént mozzanatok kiesnek a memóriájából. Az ébren töltött valóságban is meg tudnak jelenni olyan tárgyak vagy emberek, amelyek a valóságban nincsenek ott. Ez ijesztő a külvilág számára. Nekem is van személyes érintettségem, gyakran látogattam a nagymamámat az utolsó időszakában az otthonban, hasonló dolgok történtek vele is, velem is. Van élményem arról, ha valaki elveszíti a kapcsolatot a külvilággal, hallucinációi vannak, halott hozzátartozóit látja. Tudom milyen ezt hozzátartozóként megélni. Amióta próbáljuk az előadást, sokan mesélnek hasonló élményeikről szüleikről, nagyszüleikről, ismerőseikről.

– Segít neked rendezőként, hogy egyik fordítója is vagy a darabnak?

– Persze. Rendezőként is belemerültem minden eddigi munkám során a szövegbe. Az Apa szereposztását elég hamar letisztáztuk, már a fordítás megkezdése előtt. Mikó Csabával ennek köszönhetően kicsit a színészek szájára írtuk a mondatokat, úgy fogalmaztunk, hogy személy szerint jól essen nekik majd kimondani őket.

– Szövegközpontú rendező vagy amiatt, hogy a dramaturgia felől jössz?

– Ezt nem mondanám, egyenértékű számomra egy előadásban az összes többi elem is: a színészi játék, a fény, a hang, a tér, a zene. Foglalkoztat a képi világ, a néma játékok is – azt gondolom, kicsit filmes a gondolkozásom.

– Hogyan állt össze a szereposztás? Hámori Gabival és Bohoczki Sárával van munkakapcsolatotok az Örkényben. Az anyaszínházadon kívül, a Budapest Bábszínházban bemutatott Kivi után most rendezel másodjára “házon kívül”.

– Jól esik új emberekkel és általam már ismeret színészekkel egyaránt dolgozni. Az Apa szereplői közül mindenkivel összesodródtunk már munkák során korábban. Hámori Gabival speciális a viszonyunk, a főiskola óta barátok vagyunk, alkotópartneremnek tekintem. Fontos volt számomra, hogy egy apa-lány kapcsolatot bemutató darabban egy olyan színésznő alakítsa a lányt, akivel hasonló az életkorunk, akivel azonosulni tudok, aki tudja képviseli a szemszögemet. Ugyanez a gondolatom volt a Stuart Mária esetében is. Andort 2002-ben ismertem meg az Őszi álom próbái közben a Kamrában, ahol a gyakorlatomat töltöttem. Megkedveltük egymást, elhívott, hogy dolgozzak együtt a színészosztályával, írjak egyórás változatokat görög drámákból számukra.

– Ez immár a negyedik rendezésed. Rendezőként vagy még dramaturgként gondolsz magadra? Biztos a legtöbbet feltett kérdés neked: hogy érzed magad fiatal nőként a hangos, kiabálós férfi rendezők között?

– Se Ascher Tamás, se Bagossy László, se Mácsai Pál – akikkel a legtöbbet dolgozom – nem ilyen fajta rendező. Nálam alapvetően gyengédebb légkör uralkodik a próbákon. Sokat nevetünk, felszabadult hangulatban dolgozunk. Nagyon kíváncsi vagyok a színészekre, azt gondolom, ilyen atmoszférában ébred fel a színészek játékkedve. Nem a végrehajttatás, hanem az inspirálás irányából közelítek. Az Apa szereposztásának összeállításakor is az lebegett a szemem előtt, kíváncsi vagyok ezekre az emberekre. Lukáts Andor telitalált az apa szerepére, olyan, mintha a szerző neki írta volna. Rengeteg minden benne van a személyiségéből a karakterben. Az érdekel, hogy a színészek számára evidencia legyen a szerepük. Mindeközben keresek egy játékstílust is, kicsit eltávolodtam a naturalista-realista játékmódtól. Ami nem azt jelenti, hogy nem keresem a lélektani realitást. Sűrítettebb nálam a testnyelv, a gesztusok. Kezdem megismerni a rendezői stílusomat a munkák során, ez nem olyan, amit az ember eleve tud. A Kiviben már vissza tudtam emlékezni, hogyan kezeltem a teret, hogyan elemeztem a legelső rendezésemben, a Két néni, ha megindulban. A Stuart Máriában már sokkal tudatosabban kezeltem ezeket. Remélem, most, negyedik alkalommal még jobban tudom. Bevallom, a dramaturgi munkánál most jobban érdekel a rendezés. Biztos azért van ez, mert jelenleg egy ilyen munkában vagyok benne, és úgy érzem, ez egy olyan terep ahol több felfedeznivalóm van. A dramaturgiában elég sok mindent kipróbáltam már, sokat kísérleteztem az Örkényben, amit nyitottan fogadott a társulat. A dramaturgia csak a szövegre koncentrál, most pedig komplexebben foglalkoztat a színház.

– Az első rendezésed, a Két néni, ha megindul is a halál elfogadásáról szól és most az Apa is. Foglalkoztat az elmúlás témája?

– Olyan szempontból igen, hogy ad egy távlati dimenziót az ember életének. El szoktuk felejteni, hogy véges a létünk. A darabunk minden szereplője olyan helyzetbe kerül, hogy végig kell gondolnia, mit akar kezdeni magával. Nem csak az apának, hanem a lánynak is van egy története. Neki az, hogy családtagként hogyan tudja feldogozni az apja leépülését, elengedni, később új dimenzióba helyezni önmagát. Van egy férje, vágya arra, hogy boldogan éljen vele. Ez az ellenpontja annak, hogy az édesapjáról gondoskodnia kell. Fél attól, hogy elszalasztja közben a saját életét.

– A szüleinkről való gondoskodás előbb-utóbb mindannyiunk számára ismerőssé válik.

– Az Alzheimel-kór még ennél is fokozottabb odafigyelést igényel a hozzátartozóktól. A lány dilemma helyzetben van: már nem biztos benne, hogy otthon, egyedül, szakszerű segítség nélkül képes ellátni az apját. Kötelesség- és bűntudat keveredik benne.

– Az apa zsarol is.

– Mégsem tudunk úgy ítélkezni fölötte, hogy csúnya dolgot tesz, hiszen átélhető a teljes talajvesztettsége és a kapaszkodása az egyetlen emberbe, aki ott van mellette. Se feleség, se a másik gyermeke nincs már körülötte. Azt bántja, aki ott van. Ahogy ez lenni szokott. Tágabb értelemben arról szól a darab, el kell tudnunk engedni a szüleinket. Ahogyan nekik is el kell tudni engedni a gyerekeiket.

Csicsely Zoltán