Egy akciómentes thriller

A Karamazov testvérek a Radnóti Színházban

Dosztojevszkij szellemi monstrumának teljes átadásához régi vágású orosz értelmiséginek kell születni: ismerni az ősi beszédet, s tudni, miben és miért tér el az író nyelve a megszokottól. Származás híján, legfeljebb kivonatfaragók vagyunk. Valló Péter rendezésében, Morcsányi Géza adaptációja míves kivonat: akciómentesített thriller.

Fjodor Karamazov és fia, Dmitrij szerelmi vetélytársak. Az iszákos öreg háromezer rubelt helyez letétbe házában arra az esetre, ha felkeresi őt a démoni asszony, Grusenyka. Dmitrij elhanyagolt menyasszonya, Kátya háromezer rubelét szórja el reménybeli kedvese mulattatására. Az apát agyoncsapja szolgája (és törvénytelen gyermeke) Szmergyakov, a körülmények azonban Dmitrij ellen szólnak. Előbbi felköti magát, megszökik a vallomástétel elől, utóbbit száműzetésre ítélik, s talán meg fog szökni. Akcióként mindebből annyit látunk, hogy az öreget elönti a vér, amikor Grusenykát sejtve a sötétben, kihajol az ablakon.
Illetve látszik a kezdet. Bagossy Levente pravoszláv szárnyas oltárt idéző játékterébe, a léleklátó sztarecéről híres kolostorba megérkeznek a Karamazovok, hogy az agg Zoszima igazságot tegyen közöttük az örökségük ügyében. A két feleséget túlélő, iszákos és trágár Fjodor Karamazov azonban nemhogy vagyonrészt nem juttat fiainak, de taníttatott legkisebb fiát, Aljosát is kiveszi azonnali hatállyal a kolostorból. Gáspár Sándor bemutatkozása kulcsjelenet. Jellemzően buja, dorbézoló, verekedő és cinikus. Sértetlen ősereje messzire tartja tőle a halálfélelmet, lappangóan azonban – nem halálfélelemi alapon – jelen van benne a misztikus istensejtelem. Szellem-genetikailag pontosan rajzolja színre az ős-Karamazovot, építkezhetnek belőle a Karamazov-fiúk.
Adorjáni Bálint (Dmitrij) lényében nem izzik Grusenyka; annál inkább a családfői tisztre vágyó legidősebb fiú féltékeny indulata az apja iránt. Veszedelmes, zsigeri ember, de a benne megszólaló krisztusi parancs a végső pillanatban visszafogja gyilkosságra lendülő kezét. Az ítélethirdetés nyomán kiteljesedik az ihletettsége, elhamvasztva benne a haragos szenvedélyt. Révülete tébolyszínezetű, egyedül a szerelmével való találkozás reménye tartja meg mondatait a beszédvalóság talaján.

Gáspár Sándor

A bevezetőmben állított követelmény főképpen a középső fiú, Ivan világának megértésére vonatkozik. Ő a jellegzetesen orosz szabadgondolkodó, akinél az értelem nem fékje a szenvedélynek (mint korának Nyugat-európai filozófiai környezetében), hanem lendítőrugója a féktelenségnek. Az ész uralma pusztításjogot ad. Ivan intellektusa átfogja a szellemi kozmoszt a sztarec isteni-krisztusi erkölcspatikájától kezdve, a szabad ész hatalomra jutásának következményvíziójáig (Nagy inkvizítor). Szabó Kimmel Tamás (Ivan) szerepe nehéz. Akkor van elemében, amikor Zoszima erkölcsi laboratóriumában luciferi eleganciával felesel. Figyelmet parancsoló, ahogyan önmagát apja potenciális gyilkosaként határozza meg, s elbizonytalanodik a másik énjével való találkozása (Ördög) jelenetében.
A skizofrénia ingovány. Rétfalvi Tamás (Aljosa) is akkor zökken ki üdvözült arcállapotából, amikor Ivan énjeivel szembesül. A harmadik Karamazov-fiú eredendően (veleszületetten) ihletett ember, Zoszima sztarec üvegigazság-tevő küldetésének örököse: meghallgató és intelmező, anyagon túlról derengő arc: poétikai értelemben a Megváltó reinkarnációja. Szeretetgyakorló – a tevékeny szeretet megtestesítője –, aki behálózza környezetében az érzéki (emocionális/szenzuális) szférát, szeretetet telepít az emberi kapcsolatrendszerekbe. Ám az érző erkölcsi ember gyógyíthatatlan betegsége a bűnhiány: Aljosa nem érezheti a maga bőrén a bűn súlyát mindaddig, amíg nem vétkezik, amíg nincs mit meggyónnia; azonnal odaveszne azonban az erkölcsi szeplőtelensége – a jósággyakorlás erkölcsi alapja, tehát az identitása –, amint először megbotlanék. Rétfalvi veleérző jelenléte, a skizofréniával való találkozásáig, finoman és választékosan kidolgozott. Ahol megtorpan, ott Dosztojevszkij torpan meg. Készült megírni Aljosa pályáját, az ártatlan gyermekek bűntelen felnőttekké nevelésének utópiáját – azzal akarva teljessé tenni a családregényt –, de nem tette meg. (Az előadásban is fölöslegesnek érződik a gyermekszál bolygatása.)

Pál András

A genetikai csúcs helyett, marad tanulsághordozónak a genetikai szenny. Fjodor Karamazov igazi gyilkosa a törvénytelen fia, Szmergyakov. Epilepsziás. Nem csak fattyú tehát, hanem korcs is (az epilepszia nem egyenrangú kór a skizofréniával), afféle szellemi betolakodó, aki szó szerint érti az eszmét, s ezért tettre váltja azt: a parvenü, ad absurdum Karamazov. Pál András virtuóz úr-szolga: szervilis, ám olykor nyegle, sőt iróniaképes alattvaló. Szinte gyermekien, az okosabb testvérnek kijáró imádattal tekint Ivanra: ő a bálvány, a példakép egészen addig, amíg eszére nem ébred. Akkor megsemmisül benne az idol: teljesítve kimondatlan vágyukat, megszabadítja féltestvéreit az apjuktól, s ezt szemébe mondva Ivannak, szabadon veszi el magától a saját életét: a szabadsága nem engedi, hogy mások ítélkezzenek felette.
A szenvedély ösztönembere (Dmitrij), a szellemi szabadember (Ivan), az emberen túli erkölcsiség lénye (Aljosa) és a szörnyszintézisük (Szmergyakov): egy gyilkosság bűnrészesei. Dosztojevszkij kitűnő közvetítője, Török Endre több jegyzetben foglalja össze a bűn természetét. Az egyik szerint, „Az ember úgy gondolja, hogy védtelenül áll a világgal szemben, és ez a legfőbb baja. Pedig a legfőbb baja az, hogy önmagával szemben védtelen, amennyiben nincs hiteles lelki támasztéka. E támaszték híján korunk emberében legfeljebb sejtésként hat, kicsoda valójában. Elvesztette lelkével a természetes kapcsolatot, ezért pszichikai értelemben beteg vagy erkölcsileg kétséges személyként cselekszik. Eltévedt lény. A szabadság nevében meddő kísérleteket tesz, hogy felszámolja lelkiismeretét. Legszívesebben abban a tudatban élne, hogy önmagán kívül senkinek nem tartozik számadással, de közben folyvást ítélet alá adja magát.

Szabó Kimmel Tamás

Az ítélet pedig önakaratának megtöretése. A lelkiismeret ugyanis a bűnére figyelmezteti az egyént, aki hiába nem szeretne és nem is óhajt tudomást venni a bűnösségéről. Minden tagadás a bűn állításaként jelentkezik. Mennél erősebb a tagadás, annál fenyegetőbb az állítás, amely alól senki nem vonhatja ki magát, még ha káprázatok felé törekszik is abban a feltevésben, hogy joga van bármit megtenni. Az öngyilkosság, az erőszak, a halmozott szexualitás többnyire menekülés egy téves szabadságba a valódi szabadság elől, mégpedig elsősorban nem a világ természetéből kifolyólag, hanem a lélekhez való megtérés elfojtása miatt. A világ tébolya az ember tébolya, aki nem a bűnösségébe pusztul bele, hanem abba, hogy tiltakozik bűnösségének tudata ellen. Lehet, sőt kétségtelen, hogy a személy önkivégzésének, amely nyílt és burkolt formában a szemünk előtt történik, genetikai, társadalmi és történelmi okai is vannak, de az önkivégzés mégiscsak az egyén bűne legkivált, kifejezve a lelkétől elfordult ember védtelenségét. Az önpusztító ember jobbik esetben neurózis, rosszabbik esetben az eszes üresség foglya. Az üresség erkölcsi közöny, „hőse” a saját állítólagos igazságát tartja egyedül igazságnak, és a szívében semmire sincs tekintettel. A neurotikus személy más: a lelke szerint élne, de nem találja a lelkét, eltévedvén léte labirintusában. Vergődésének mégis, éppen mert belső vergődés, mélyebb köze van a bűntudathoz, mint az üres személynek, aki gondolkodó gépként az intézményes világ jóindulatát élvezi, és bűntudata jobbára csak akkor tör elő, ha e jóindulat, amely mindig esetleges, váratlanul cserbenhagyja.

Bálint András – a Nagy Inkvizítor

A bűntudatától szabadulni kívánó ember a magyarázat embere. A megmagyarázás idejét éljük, amelyben nincs olyan bűn, hogy az ész ne találna felmentést reá. Csak éppen ez a felmentés, mert emberi felmentés, jogtalansággal, hamissággal, képmutatással társul, ezért nemhogy értéke nincs, de valósága sem. Az ember sem önmagát, sem a másik embert nem mentheti fel a bűnössége alól. A felmentés nem az ember dolga. Az ember dolga a másik ember iránt a megbocsátás. A sértett ugyanis szintén sértő valakivel szemben. A megbocsátásban sem sértő, sem sértett nincs, több és más van, lelki sérthetetlenség, persze csak akkor, ha a megbocsátás nem hiúságból vagy az erkölcsi fölény képzetéből táplálkozik. Ennek pedig az a feltétele, hogy aki megbocsát, mindenekelőtt meghajoljon a saját vétkei előtt. Csak vétkessége belátásával képes a megbocsátást alázattal gyakorolni. Ha kevélységből sérthetetlen, bűnös módon az, mert többre tartja magát a másiknál, akit ezzel eltaszít ahelyett, hogy lelkébe fogadná. A bűnét igazolni kívánó ember helyzete tragikus. Még a megbocsátásban is nagyságra vágyik. Magamagát állítja istennek. Csakhogy istenként önléte függésében él, és ezt a függést az oktalansága miatt nem tudja elviselni. Sehogyan sem érzi jól magát, gazdának szolga, szolgának pedig gazda. Saját rabjaként nincs hova folyamodnia, és a bekerítettség érzése kiváltja lényéből a bűntudat kisebb vagy nagyobb, többnyire felületes, de olykor mély válságba, a lélek megrázkódtatásáig vezető tüneteit.

Rétfalvi Tamás

Pedig az ember mindent inkább akar, mint lelki megrázkódtatást. Ezért is igyekszik vétkeiért elhárítani magáról a felelősséget. Vagy egy személyre hárítja, vagy a személyek egy csoportjára (család, munkahely), vagy a társadalomra, aminél mi sem könnyebb, mivel a társadalom megnevezhetetlen. Valójában nincs is, abban az értelemben, hogy a társadalomra, mondjuk, a társadalom lelkiismeretére hivatkozni annyira, mint a semmire hivatkozni. Hivatkozni csak az emberre lehet, ha lehet egyáltalán. A világban ugyanis láthatólag szinte minden, közte az egyén is, jobbára a közös emberi érdek ellen dolgozik, vagy legalábbis megpróbál azon lenni, hogy kiüsse az örökkévaló értékeket, helyükbe viszonylagos igazságokat iktatva. A viszonylagos igazság viszont nem igazság, mert kiforgatható valamilyen érdek szerint. A viszonylagos erkölcs sem erkölcs, mert általa bármiféle cselekedet megengedhető. Az irányított lelkiismeret nem lelkiismeret, még ha az ember annak gondolja is, mert ítélete a lélekbe írt eredendő törvény helyett idegen parancsoknak engedelmeskedik. Az individuum szubjektív birodalmából tehát hiányzik az egységes vezérlő elv. Kitéve a zűrzavarnak, amelyben „elszabadulnak bennünk a démonok és csúfos kavarodást rendeznek” (W. Heisenberg), a tévest részben vagy egészen helyesnek, a helyest tévesnek tartja az egyén, vagy egyszerűen levetni próbálja magáról a bűnt, mást okolva a saját bűnéért. Pedig ha a törvény szellemében járna el, magát kellene okolnia más bűnéért is, mivel minden egyes ember bűnében mindenki bűne él és működik.” (Vigília, 1986/2.) Körülbelül ez a Radnóti színházbeli Karamazov-kivonat társadalom- és magánlélektani foglalata.
Már a premier szünetében is érezni lehetett, akadnak majd az előadásnak rajongói néhányan, s lesznek kulturálisan távolmaradók. Ha éppen ugyanez a Karamazov-kivonat Zsótér rendezői néven futna, akkor a szervezetten kusza, vagy kuszán szervezett, de okvetlenül zsótéri a mű megengedő besorolást kapná, s olvasni lehetne elfogadásához a szükséges megoldóképletet. Valló agyában másmilyen a sróf. Jelenetfelirataival a verbális némaszínház (vö. némafilm) műfajában alkotott, számomra emlékezeteset.

Fotó: Kincses Gyula