„Kényszerpályának indult, szerelem lett belőle”

Pár éve, amikor a Soproni Petőfi Színházhoz szerződtem, mint minden új ember, szépen sorban bemutatkoztam mindenkinek, aki szembe jött, sőt azoknak is, akik nem. Próbáltam összetalálkozni a színház összes dolgozójával már az első napon. És, mint az emberek többsége ilyenkor, annyira igyekeztem értelmesen elmondani a nevemet, hogy alig maradtak meg az új kollégák nevei a fejemben.

Volt azonban egy ember, aki már a kézfogáskor felhívta magára figyelmemet. Kemény volt, magabiztos, és kicsit talán távolságtartóbb, mint a többiek. Ő a jelmeztár vezetője, Kaszab Zsuzsanna volt. Lassan, hosszú hónapok alatt (tán volt egy év is) jutottunk el odáig, hogy már nemcsak szakmáról, színházról, hanem más dolgokról is beszélgettünk. (Ez a mi színházunkban, ahol a művészeti titkárság nem a színházban, sőt nem is a városban van, és átlagosan egy hónapban 2-3 napot töltök csak Sopronban, nem is olyan hosszú idő!?)

Egy ilyen 2-3 napos ott tartózkodásomkor odafordultam Zsuzsihoz és félve, mert sejtettem, hogy mit fog válaszolni, megkérdeztem Tőle:

– Zsuzsiiiiiiiiiiiii, tudom, mit válaszolnál szíved szerint, de ugye az én kedvemért, hajlandó vagy velem kicsit magadról beszélgetni, a Magyar Teátrum újság számára készülő cikkhez?

– Szó sem lehet róla! Miért pont én? – majd felnevetett, látva kétségbeesett arcomat és hozzátette – Persze, de csak a te kedvedért!

Oké – mondtam – vágjunk bele. Nem sokat tudtam az életéről, így őszinte kíváncsisággal tudtam feltenni a kérdéseimet.

– Milyen sulit végeztél? – gondoltam, ez a legkézenfekvőbb első kérdés. Számítottam egy ruhaipari szakközépiskola, vagy gimnázium tartalmú válaszra. Helyette:

–Vendéglátóiparit.

– Micsoda? És akkor hogy kerültél a színházba? Nincs is semmiféle úgynevezett szakirányú végzettséged? – kérdeztem én hitetlenkedve, aki viszont vendéglátóiparit végzett és már vagy 6 éve dolgozott színházban, mire valamiféle papírt szerezett magának.

– Nincs. Az úgy volt, hogy amikor reggel öttől újságot hordtam és kilenctől délután ötig virágboltban dolgoztam, és a szükség megkívánta, hogy csináljak még valamit, jött szembe velem az éppen alakuló színház, ami ebbe az időbeosztásba még pont belefért. Tehát elvállaltam. Akkor kisegítőnek vettek fel, úgy egy-két hónappal a színház megnyitása után. Később lettem csak állandó tag. Kényszerpályának indult és szerelem lett belőle. Soha nem tanultam, hogy mit és hogyan kell egy öltöztetőnek csinálnia. Úgy csináltuk, ahogy elképzeltük, hogy csinálni kellene. A színésznők, a színészek, a tervezők segítettek, tanítgattak minket.

– Nagyon jó tanulónak bizonyult. Pontos, kedves, türelmes, lelkiismeretes. A színészek nagyon szeretnek Vele dolgozni, mert nem csak a ruhákra, a művészek lelkére is odafigyel. Tipikusan olyan, mintha a színház lenne az élete. Mégis, nagyon jól szétválasztja a munkát és a magánéletét. Addig tart színházi élete, amíg bent van, amíg munka van. De ahogy kilép az épületből, Ő már „csak” egy családanya, aki siet haza a férjéhez és a gyermekeihez. Nem viszi haza a benti problémákat. Ezt ő nem tanulta, hozta magával. Irigylésre méltó.

sz.e.