A nyugalom szigete

A Jókai Színház fodrászai

Azt, hogy a Jókai Színház maszkmesterei, a Lakatos házaspár: Karcsi és Vera csodákra képesek sokan eddig is tudtuk, de azt is tudjuk, hogy a színházi világban mindenkinek újra és újra bizonyítania kell, és azt is, hogy az újszülötteknek, az új közönségnek, az új kollégáknak minden új.

Ezért is hatott sokakra a meglepetés erejével az Elnöknők című előadás három szereplőjének maszkja, sminkje, frizurája, és talán azért is mert három szép színésznőt: Bede Fazekas Annát, Dobó Katát és Kara Tündét sikerült szinte a felismerhetetlenségig lepusztítaniuk úgy, hogy közben mégis ők maradtak, csak éppen, mint saját maguk Mr. Hyde változata. A csodák egyébként jó néhány éve születnek a színház női öltözői oldalának első emeleti helyiségeiben, a fodrásztárban, ami több évtized színészeinek egybehangzó véleménye szerint a nyugalom szigete.

– Tényleg, hány éve is vagytok itt? – teszem fel az első kérdést, amire természetesen elsőként az asszony válaszol.

– Szeptember 13-án volt negyvenöt éve, hogy Karcsi idejött, én pedig hét évvel előtte, hiszen én csabai lányként már tanuló is itt voltam. Aztán Karcsi elment katonának és negyvenhárom évvel ezelőtt visszajött. November…

– November 23-án – teszi hozzá a pontos dátumot a férj.

– Azt mondjátok, hogy „Karcsi idejött”, mert honnan jöttél ide?

– Én Budapestről, ahol az Állami Operaházban voltam tanuló. Aztán itt összekavart bennünket a sors és…

– Pontosan három év múlva jöttünk össze – szól közbe Vera.

– És azóta együtt is vagyunk – teszi hozzá Karcsi.

– Meg tudjátok nekem mondani, hogy ez alatt a közel ötven év alatt körülbelül hány előadást, és azon belül hány „fejet csináltatok meg”?

– És tegyük hozzá a Gyulai Várszínház nyári előadásait is – pontosít Vera – ahol negyven évig dolgoztunk!

– Egy szó, mint száz, öt-hatszáz bemutatót biztos, hogy végigcsináltunk, sőt Vera többet is, ami előadásonként tízes átlaggal számolva több, mint hatezer fej – számol Karcsi.

– És milyen fejek?! – emlékezik vissza Vera. – Törőcsik Mari mondta a Gyulai Várszínház 40 éves évfordulós ünnepségén, hogy „Gyerekek, Magyarországon sehol másutt nem volt egy ilyen társulat, ahol ennyi nagy név fordult meg az évek során.

– Az tényleg nagy szerencsénk volt, hogy Gyulán az ország legnagyobb színészeivel dolgozhattunk Bessenyei Ferenctől, Őze Lajoson, Raksányi Gellérten, Bodrogi Gyulán keresztül Fülöp Zsigmondig, Lukács Sándorig – sorolja a neveket Karcsi.

– Meg akartam kérdezni, hogy az ötven év alatt soha nem akartatok innen elmenni Budapestre, vagy más vidéki színházhoz, de hát Nektek nem kellett elmenni innen, mert helyetekbe jöttek a színészek…

– Pedig ennek köszönhetően eléggé megismertek, és hívtak is bennünket sokszor és sok helyre – válaszol Vera. Mehettünk volna Győrbe, Szegedre, Szolnokra.

– Engem a volt főnököm az Operába is hívott, amikor elment nyugdíjba, hogy nem mennék-e vissza a helyére – szól közbe Karcsi.

– És miért nem mentetek?

– Nézd, az az igazság, hogy színház mindenütt egyformán fizetett: rosszul. Amikor még fiatalok voltunk, és jöttek ezek az ajánlatok, az akkor igazgató, Miszlay István mindig megkérdezte „Mennyit ígértek?”, majd hozzátette: „Azzal a kétszáz forinttal adok én is többet.”

– Az meg mégse motiválhatott benneteket, mint egy színészt, hogy milyen szerepeket, kaptok, hiszen minden darabot Ti csináltatok…

– És nem voltak nagy különbségek. Kérlek szépen nekem itt, mint tárvezetőnek volt ezerhatszáz forint a fizetésem, Szoboszlay Sanyinak, mint vezető színésznek volt kétezer, és a Miszlaynak igazgatóként volt kétezer-kétszáz, és ez másutt se volt jobb – tér vissza a számokhoz Karcsi. Örültél, hogy megismertél egy társulatot, amelyik befogadott, most menj el idegen környezetbe, hagyd itt a családodat, rokonaidat, hiszen Vera szülei itt éltek, az enyémek pedig hatvan kilométerre innen. Bonyolult lett volna. Miszlay mindig megoldotta a kérdést, adott kétszázzal többet. Meg aztán gyerekeink is születtek, házat is építettünk.

– Sőt a nyolcvanas években magatok rendeztétek be ezt a fodrásztárat is, ahol most vagyunk, méghozzá úgy, hogy akkor ez volt a színház legimpozánsabb, legotthonosabb háttérhelyisége. Midig ilyen jól éreztétek itt magatokat?

– Hála Istennek mi is jól éreztük magunkat, és itt is mindig jól érezte magát mindenki – válaszol Vera. – Annak idején, amikor játszottál Te magad is mondtad, meg mások is, hogy ez itt a nyugalom szigete, ahová nem csak sminkelni, hanem megpihenni, feltöltődni jár az ember.

– És a vezetőkkel is mindig kijöttetek?

– Mind a ketten olyan típusú emberkék vagyunk, akik nem tudják magukat adminisztrálni. Én van amikor egy hónapig se találkozom az igazgatómmal. Mindent a maga útján csinálok, azokkal, akikkel kell. Az igazgatóhoz csak akkor megyek, ha valamire több pénz kell. Egyébként sose hívogatjuk le a műhelybe, hogy: Gyere nézd meg, milyen zseniális dolgot csináltunk! Mindenki végzi a maga dolgát és az eredmény a színpadon magáért beszél.

Keresse a cikk folytatását a januári Magyar Teátrumban!