A szellemi ember felelőssége

A Magyar Kultúra Napja alkalmából 2010. január 21-én Jókai Anna előadást tartott Debrecenben, a Csokonai Színházban. A több mint egy órás, lebilincselő gondolatáradatnak néhány részletét adjuk itt közre.

Mindaz, amit ma körülöttünk látunk, nem csak Magyarországon, hanem világszerte, az terhelő bizonyíték arra, hogy a szellemi értelmiségi kezdi elfelejteni vagy már elfelejtette az alapvető feladatát. Nekem meggyőződésem, hogy nem olyan lenne a világ, mint jelenleg, ha kellő időben, kellő határozottsággal és természetesen kellő árnyaltsággal, megszólaltak volna mindig és minden körülmények között, azok az emberek, akikre talán egy kicsivel többet bízott az élet. Ez a mai világban eléggé csökkent mértékben történik meg, nálunk Magyarországon pedig különösen. Válságnak nevezzük a mai állapotot, amire egyik szellemi mentorom, Hamvas Béla azt mondta, hogy az emberiség mindig válságban volt, semmi különös nincs ebben. De ez a válság elsősorban annak köszönhető, hogy az emberiség szellemi válságba került. Azért állunk ilyen ramatyul, azért mennek ilyen kutyául a dolgok, mert a legfontosabb szellemi törvényektől az emberiség eltávolodott és valahogy újra közelednie kellene, ezekhez a ¬- számomra kétségtelenül létező – szellemi erőkhöz és erkölcsi entitásokhoz. Azt is tudom, hogy a mai világban a szellemi ember, olyan mértékben elundorodott a jelenlegi politikai légkörtől, hogy úgy gondolja, a legokosabb, ha teljesen kivonul erről a terepről, nem méltó hozzá, hogy ezekbe beleszóljon, mert nem ez az ő feladata. Ismerik talán a gyönyörű Baudelaire verset az albatrosz madárról. Az albatrosz száll a vizek felett, a matrózok a hajóról ámuldozva nézik a csodálatos röptét, nézik a hosszú szárnyait, ahogy kecsesen szeli a levegőt, gyönyörködnek benne és egyszer csak ez az albatrosz madár sebzetten lepotyog a hajó fedélzetére. Kiderül, hogy a gyönyörű szárnyaival a földön nem tud mit kezdeni, csak verdes és a részeg matrózok köré gyűlnek, kicsúfolják ugyanazt a madarat. Az az ember, aki megpróbál magasabb erkölcsi normák szerint élni, ha lejön a közvilágba, akkor köznevetség tárgya lesz. Én magam úgy gondolom, hogy nem engedhetjük meg magunknak, különösképpen ilyen kritikus helyzetben, amiben mi vagyunk, hogy hallgasson a magyar értelmiség. Hogy félrevonuljanak és hagyják a dolgokat úgy, ahogy éppen vannak. Tudjuk, hogy nagyon-nagyon régen létezett az úgynevezett kasztrendszer bizonyos keleti tájakon. Ez a kasztrendszer azt jelentette, hogy a világba születő embereknek szellemileg meg volt szabva, hogy mi az a terület amit el kell látniuk és el tudnak látni. Mára ez teljesen kiürült, ma már ennek semmilyen jelentősége nincsen, de a típusok megmaradtak. Mondják, hogy a szellemi ember az úgynevezett brahman (így nevezi a keleti filozófia), az aki mindent tud, aki pontosan tudja értékelni a szellemi törvényeket, tudja, hogy merre kellene menni a világnak, tudja, hogy miért szenvedünk, miért halunk meg és miért születünk. Mindent tud és hallgat, nem szól. A másik, az úgynevezett harcos vagy ksatriják rend, aki a kardot forgatja, aki az életnek a mindennapi dolgaiban vitézkedik. Majd jönnek a gazdasági életnek a szereplői és végül, akiket valaha kitaszítottak az emberi rendből. Úgy tudjuk, hogy amióta Krisztus megszületett ez a kitaszítottság nem létezik, a legkisebb és legsárosabb emberben is ott ragyog az emberi méltóság. De Krisztus előtt a világnak más képe volt. Elgondolkodtam azon, hogy mi van akkor, ha ez a brahman típusú ember, aki otthon meditál, gondolkodik, bekapcsolja a televíziót, és azt mondja, hogy ezt a sok hazugságot nem lehet kibírni, inkább el akar menni magasabb régiókba. Sokszor még tudja is, hogy mit kellene tenni, de nem szól, nem akar beleavatkozni a dolgokba. Van egy rendkívül fontos embercsoport, akiknek ezeket a dolgokat intézni kellene, nevezhetjük őket a politika vitézeinek, a vitéz kardforgatóknak, akik benne vannak a mindennapi élet sűrűjében és előbbre akarják vinni az emberiséget. De ha a szellem nem ad tanácsot, a mindennapi vitézkedő honnan tudja, melyik irányba fordítsa a kardját? Valahonnan meg kell kapnia az indíttatást! Ha ez a kapcsolat teljesen megszakad, a szellem embere előkelően kivonul, akkor felborulnak a szerepek is, a gazdasági élet lesz a főszereplő. Ahogyan Hamvas Béla mondta, akkor a gyomor-ember kerül hatalomra. Akkor elárasztja a tudattalant az a tömeg, aki soha nem tévesztendő össze a néppel, mert a nép egy megszentelt, felemelő fogalom, a tömeg pedig egy massza, amelyik megfosztja az embert a méltóságától. Ha ez a tömegember próbál meg mindenféle irányítás nélkül uralomra törni, akkor elborítja a tudatot egy olyan sötétség, amivel semmit sem lehet kezdeni. A világnak a szellemi alapjait újra fel kell éleszteni, a szellem emberének meg kell szólalni, az írástudónak kutya kötelessége, hogy kinyissa a száját, hogy kinyilvánítsa, hogy amerre megyünk az jó, avagy rossz. Természetesen tévedhet, de ha egy bizonyos alapigazsághoz ragaszkodunk, akkor kiderül, hogy mi a tévedés, mi a valóság. Erre mondják ma azt, hogy nincs abszolút igazság, mert minden relatív. Abban a pillanatban, ha az embernek nincs mércéje, nem tud megkapaszkodni valamiben, attól kezdve számára értelmetlenné válik a jónak és a rossznak a fogalma. Ha minden relatív, akkor mindent lehet, akkor minden eladható, minden elfogyasztható, korlátok nélkül minden megtörténhet a világban. Az embernek mértékre szüksége van. A mértéket pedig abból az alapigazságból kell venni, hogy a világnak van célja, van rendeltetése. Én egyetlen sort sem tudnék leírni, ha azt gondolnám, hogy a véletlen játékaként úgy jöttünk a világra, hogy nyom nélkül, jó vagy rossz sorsunkat beteljesítve, úgy tűnünk el, hogy semmi utánunk nem marad. Én ezt nem hiszem, csak abban az esetben lehet az életet megújítani, ezt a jobb sorsra érdemes Magyarországot is, ha hiszünk abban, hogy az emberi életnek tétje van.

Ezt szeretném Önöknek a Magyar Kultúra Napján mondani. Nincs közöttünk kicsi, nincs közöttünk nagy, mindenkiben ott van az az egy szikra, amivel élnie kell, amivel a közös nagy tüzet meg kell gyújtani. Az idő kairoszhoz érkezett, csomóponthoz, sokminden el fog dőlni. Én kívánom Önöknek a lelkükben azt a békességet, ami egyben határozottsággal jár. Legyen a te beszéded igen, s legyen a te beszéded nem, a langyosokat kiköpi az élet.

Lejegyezte: Kulcsár Edit