Rejtőzködő életmódot folytatok

Beszélgetés Töreky Zsuzsával
Volt, amikor a titkokat tiszteletben tartották. Volt, amikor visszaéltek velük. Van, hogy már nem léteznek titkok.

Tudni akarunk mindenről, a legapróbb részletekig. Látni akarjuk, hogyan készült. Hozzászoktunk, hogy mindenről tudjunk. A Győri Nemzeti Színház Frayn: Függöny fel! című komédiájának premierje előtt beszélgettem Töreky Zsuzsával.

– Amikor tavaly a Nem félünk a farkastól előadáshoz egy fotósorozatot készítettünk rólad, csodálkoztam, hogyan lehet az, hogy nincs rólad egy rendes portré?

– Rejtőzködő életmódot folytatok. Nem szeretek beszélni a szerepeimről. Irigylem azokat, akik órák hosszat tudják mondani, hogy: „ezzel az alakításommal a világ gondolatait, az életem fájdalmát akartam kifejezni”. Én is felhasználom a belső érzéseimet, megfigyeléseimet egy figurához, de úgy gondolom, nem dolgom beszélni róla. Nem nagyon mutogatom magam. A sajtó, a média nem foglalkoztat. Egyszerűen nem vagyok alkalmas erre.

– Mindig színésznőnek készültél?

– Úgy volt, hogy valójában erre készültem, csak nem mertem erre készülni. Mert olyan elérhetetlen távlatokban volt a színművészeti főiskola. Én egy vidéki lány vagyok. Arra gondoltam, hogy aki oda jár az gyönyörű, magamról akkor épp azt gondoltam – én nem. Aki oda jár, az már biztos tud táncolni meg énekelni. A színművészetit érettségi után nem mertem megkockáztatni, beiratkoztam a tanítóképző főiskolára. Első évben aztán azt gondoltam, mégis meg kellene próbálnom. Úgy voltam vele, Ők majd meg mondják, hogy én járhatok-e oda? Ha Ők azt mondják, hogy nem, akkor nem, és soha többet nem megyek. Mert Ők értenek hozzá. Akkor ezt gondoltam – és első alkalommal felvettek. Nem görcsöltem, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Most is így vagyok a szerepeimmel, ha nem kapok szerepet, úgy gondolom, Ők biztos tudják, hogy nekem ez, vagy, az nem való.

– Van az életednek olyan háttere, ami „megengedi”, hogy így kezeld a színházat?

– Engem ez a színház dolog, a színészet, nagyon érdekel. Van egy kollégám, aki azt mondta, hogy örömszínész vagyok. Ez nem igaz. Egyszerűen én még mindig ott tartok egy feladat kapcsán – lehet, hogy már elavult – nagyon érdekel az, hogy milyen az ember, a szerepben mi motivál, milyenek azok a nők. Ezzel foglalom el magam. Nem gondolkodom arról, hogy ha már nem csinálhatom, akkor mi lesz? Nem tudom, értelmezi azt, hogy azért dolgozom majd, hogy ki tudjam fizetni a sárga csekkeket. Akkor majd mást csinálok, nem tudnék érte „teperni”, hogy adjatok feladatot. Eddig szerencsém volt.

– Győrben megtaláltad a helyed a színpadon, és a kollégák között?

– Amikor 1990-ben a kisfiam megszületett attól kezdve szabadúszó színésznőként dolgoztam. Jöttem, mentem különböző színházakban, de hiányzott, hogy ugyanazokkal az emberekkel dolgozzam. Szeretem az embereket. Győrben az elmúlt öt évben kialakult egy nagyon jó munkamódszer. Már tudom, kinek mikor van rossz napja, tudom, hogy kell bánni a kollégákkal, és ami a legfontosabb ők is tisztában vannak az én „hülyeségeimmel”. Képesek lettünk átlépni a másik „aznapi” akadékoskodásán. Ismerjük egymást. Mindez biztonságot adó, nagyon jó érzés.

– Volt olyan feladat, amire azt mondtad, hogy nagyon vágytam rá?

– Az ember azért lesz színész, hogy eljátssza a világirodalmat. Ha ezeket a szerepeket megkapod, úgy gondolom, mindegyik mámorító érzés, akkor is, ha nem sikerül. Gondold el, milyen fantasztikus élmény, fél évet szentelni az életedből annak, hogy megértsd milyen az, ha valakit elhagynak egy fiatalabb nőért és ezért megöli a gyerekeit – ez a Médea. Mindezek megértésével, mélységeinek keresésével való foglalatosság a fantasztikus. Azt mondhatom, nekem minden színházi évad adott egy ilyen szerepet, ezért nem tudok olyat mondani, ami kimaradt, inkább úgy fogalmaznék nincs olyan területe a női létnek, ami elkerült volna. Megéltem, hogy milyen, ha elhagynak, ha alkoholista, ha kurva, ha szerelmes, ha királynő vagyok.

– Vannak kollégák, akik példaként állnak előtted?

– Nincs igazán példaképem. Van, akit nagyon szeretek, nagyra tartok szakmailag. A pályám első éveiben mást sem csináltam, mint figyeltem. Az idősebb kollégák azt észreveszik, ha valaki figyel, és hihetetlenül sokat segítenek. Váry Évától például rengeteget tanultam azzal, hogy tíz produkcióban együtt szerepeltünk, és figyeltem. Az ember nézi, kilesi, ellopja, hogyan próbál, hogyan old meg egy feladatot. Az egyik kolléga az alázatosságáért, a másik a lelkéért, a harmadik a dacosságáért érdemes a figyelemre. Van olyan rendező, akit azért szeretek, mert kemény volt, van akit azért, mert békén hagyott, mert délelőtt tíztől délután kettőig eltökélten bízott bennem, hat hétig ült, és szeretett. Nem mindig szeretem a színész szakmát művészetnek nevezni, mert azt gondolom, van egy megtanulható része. Ha asztalosipari hasonlattal élnék, akkor egy színművésznek kell tudni olyan asztalt gyártani, aminek négy lába van, stabil, rá lehet rakni bizonyos tárgyakat, olyan magas, hogy lehessen enni rajta, és a gyerek tudjon rajta rajzolni, és ne dőljön össze. Mindennek a csínját-bínját kutya kötelessége egy színésznek tudni. Hogy lesz-e rajta intarzia vagy nem, és milyen színű lesz ´– az a művészet.

– A Függöny fel! címűdarab olyan szemszögből tárul a néző elé, amelyben a színházi háttérmunka is megjelenik. Mennyire áll közel a valósághoz?

– Minden folyamat sarkított ebben a komédiában. Hiszen ha nem lenne, akkor nem volna ennyire vicces. Az életben van olyan, hogy a magánélet beszűrődik a munkába, de nem ilyen mértékben. A valóságban nem fordul elő, hogy mielőtt bemegy, az ember a színpadra hozzávág valakihez valamit, belerúg, rávágja az ajtót, a háttérben baltákkal szaladgál, és összeköti a kollégája cipőjét, hogy hasra essen. A néző mindezen szórakozik, hiszen úgy érezheti, bepillantást kap a háttérmunkába, a próbafolyamatba.

Trombola Anita

Az interjú folytatását megtalálja a Magyar Teátrum márciusi számában