Választási bemutató Békéscsabán
Beszélgetés Laurian Leontin Oniga, román rendezővel
A színházi szomszédolás évadjának utolsó állomásához érkezve, a román kultúra hónapjának keretében mutatja be április 9-én a Békés Megyei Jókai Színház Ion Luca Caragiale: Az elveszett levél című drámáját Laurian Oniga, az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház igazgatójának rendezésében.
A rendezővel a készülő előadás kapcsán beszélgettünk többek között Caragiale filozófiájáról, a román színjátszási hagyományokról, a kulturális egynyelvűségről, és nem utolsó sorban a politika „színpadravonásáról”, ami különösen pikáns téma a magyarországi országgyűlési választások előtt két nappal.
– Ion Luca Caragiale neve kevéssé ismert Magyarországon, pedig a naturalizmus korszakában alkotó, az abszurd felé hajló író munkássága kiemelt helyet foglal el a román irodalom- és drámatörténetben.
– Caragiale egy paradigmát állított fel, egy politikai modellt az ő korából, amelyikből – mintha el lennénk átkozva – nem tudunk kilépni ebben a mai politikai világban.
– Caragiale, témáit tekintve, mindig elsődlegesnek tartotta, hogy időszerű legyen, és a jelen problémáit, kérdéseit boncolgassa.
– És ebből kifolyólag a gondolkodásmódja mai, anélkül, hogy ő akarta volna. Azok a dramaturgok, akik átdolgozzák maivá Az elveszett levelet, nem biztos, hogy jót tesznek. Van egy politikai modell, amiből nem tudunk kilépni. A parlamenti képviselők politikai életét értem ez alatt, a demokráciát, a szabad választásokat, ahol mindig verseny van, és a versenyben mindig ugyanaz történik, mint Caragiale korában.
– Olyan szövegről beszélünk, amely 1884-ben íródott, és kilenc évtized alatt kilenc fordítása született…
– Két dolgot említenék: egyszer adott az a szöveg, amelyiket a Jókai Színház felajánlott (Bodor Ádám átdolgozása – a szerző), de ez a szöveg adaptáció, és nem fordítás. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan adott a tény, hogy Caragiale nyelvezete, a beszélt nyelv, melyen szereplői megszólalnak, önmagában véve szinte lefordíthatatlan: nagyon sok régies és tájnyelvi kifejezést használ, melyek a szöveg érdekességét, fűszerét alkotják, és nagyon speciálisan jelenítik meg ezt a világot. Gyakorlatilag ugyanarról van szó, mint az olasz dialektikus színházban: a dél itáliai szövegek az észak itáliaiaknak lefordíthatatlanok.
– Az eredeti szöveget tekintve mi az, amiben más, mint a többi fordítás, adaptáció?
– Caragiale nagyon sok oximoront (humorosan önellentmondásos kifejezést – a szerző) használ, olyanokat, mint: tisztára fekete, tisztára mocskos, a szereplők nevei pedig beszélő nevek. Mondhatni, Caragiale nyelvújító volt, ezek a szavak korábban nem léteztek sem a román irodalmi-, sem pedig a köznyelvben. Kitaláló volt, és sajnos látnok. Azért sajnos, mert jó lett volna, ha nem hasonlítunk azokhoz, akiket megjelenít írásaiban, legalábbis a politikai életben nem.
– Tehát Caragiale és a darab kapcsán, függetlenül a kulturális hagyományoktól, beszélhetünk egyfajta univerzális színházi nyelvről?
– Ez a csapat, akikkel most Békéscsabán dolgozom, olyan színészek, akiket nagyon jól értek. Értem az útjukat, ahogy eljutnak a szerepig. Mikor Caragiale darabjait színpadra viszik, a román színészekkel általában baj van. Van egy nagy differencia köztük, pontosabban a nyugati és dél-romániai színjátszási hagyományok között. Dél-Romániában a balkáni befolyások nagyobbak, mint nyugaton. Az ő játékuk, játékosságuk teljesen más, mint a nyugatiaké, mondhatni, egzisztenciális hőfok-ritmus különbségről van szó. Ezalatt azt értem, hogy a temperamentum megmutatása teljesen különbözik, sokkal élőbb a dél-románság ritmusa. A tragikumot másképp fogják fel, másképp értelmezik: egy kicsit elvonatkoztatva, semmi sem végleges, semmi sem olyan súlyos, mint itt és most, ebben az adott pillanatban. Holnap vagy egy fél óra múlva pedig lehet akár teljesen más. Játékos felelőtlenség van a déli románságban, mivel a balkániságba eleve kódolva van egyfajta játékos felületesség.
Mészáros Csilla
Fotó: Junior
Keresse a cikk folytatását az áprilisi Magyar Teátrumban