Szerelmünknek zápora

 

A szolnoki Szigligeti Színház társulata az évad első premierjeként, szeptember 24-én, Molnár Ferenc Üvegcipőjét mutatja be nagyszínpadán. A főszerepekben Molnár Nikolett (Irma), Molnár László (Sipos), Radó Denise (Adél), Barabás Botond és Király Attila (Császár). A bolondos, könnyes vígjáték nagy sikernek ígérkezik.

 

 

Az előadás rendezője a színház művészeti vezetője, Kiss József, aki a főszerepeket így jellemzi:

„Sipos Lajos olyan egyedül van, mint az ujjam. Se apja, se anyja, se testvére. Szüleit korán elvesztette.

Sipos Lajos egy régivágású iparosember. Bútorrajzoló asztalos. Tervező. Nagy gondot fordít arra, hogy minden ugyanolyan rendben menjen, mint előző napon, héten, évben. Gondot fordít a ruhájára, az evésére, a szalvétájára, az ágyára. Irmára, a cselédre. A becsületére. „Erkölcsi alapon” áll.

Sipos Lajos egy agglegény. Folyton dörmög, mint egy medve. Egy „mérges”. Akitől azonban nem fél senki. Férfibája van. Imádnivaló.

Sipos Lajos harcolt az első világháborúban. Sok halált látott. Megsebesült. Megsérült. Azért nem bírja a huzatot. És ezért nem enged magához közel igazán senkit. Nem mutatja ki az érzelmeit. Tévesen úgy látja helyénvalónak, ha „befelé nedvesedik”. Ezért nem szereti a színházat, a klasszikusokat különösen.

Sipos Lajos, csakúgy, mint szállásadója, Adél, úrrá akar lenni mindenen. Az a különbség, hogy Sipos elsősorban a saját érzelmein akar úrrá lenni, Adél másokén. Sipos hibát vét, ami megbocsáttatik, Adél bűnt követ el, amiért bűnhődnie kell.

Sipos Lajos tagoltan beszél, de intenzíven. Sipos Lajos szorgalmas ember. Pontos. Dinamikus. Kimért, de dinamikus. Kimérten szereti a nőket is.

Sipos Lajos nem bírja a rendetlenséget. A rendetlenség felzaklatja. A rendetlenség az érzelmek következménye. A rendetlenség a halálra emlékezteti.

Sipos Lajos nagyon meg tud ijedni. Azt jól leplezi. De a szemén látszik a riadalom. Elsápad. A hangja fojtott lesz. Kiszárad a torka. Ilyenkor innia kell.

Sipos Lajos a lelke mélyén, mint minden ember, gyermek. Irma olyan helyzetek egész sorát teszi elé tálcán, hogy kénytelen lesz a végére gyermekké válni, és megszabadulni a társadalom, és saját maga nyűgeitől. „Gyere, pajtás…” Átszakad a gát, és Sipos Lajos az érzelmek és a rendetlenség embere lesz.

 

Szabó Irma Sipos Lajos ellentéte.

Szabó Irma árva. Ebben egyeznek. De ő még törvénytelen is, ráadásul. Nem akarták. Nem szerették. „Elmaradott” volt, mint Lilike, a Jánoska. Sokat bántották. Ezért kapkod, rohan, csókol kezet. Sipos az első ember, aki igazán ember módjára szól hozzá. Apja helyett apja. Minden életbe vetett hitét, szeretetét, rajongását ráönti.

Szabó Irma gátlástalan gyermek. Meggondolatlan. Csak az érzelmei irányítják. Ezért gyakran vad, elképesztő, riasztó dolgokat művel.

Szabó Irma semmit sem csinál félig. Mindig aktív. Tele van energiával. Ha tiszta akar lenni, belefürdik a kékítőbe. Ha a Siposra, s a majdan születendő gyermekükre gondol, megszoptatja a cicát. Egy gyerek.

Szabó Irma szembeszáll mindennel, ami nem tiszta. Nem játszik „félcseresznyét” Szász úrral, mert megérzi a hátsó szándékot. Ezért fürdik mindig. Ezért jár a klasszikusokra.

Szabó Irma, ha rárontanak, megijed, de a következő gondolat már ki is mossa a szívéből a rémületet. Árad belőle a fény. A derű. Ragyog belőle a gyermeki fény. A tisztaság fénye. Ilyenek lehetnek az angyalok.

Szabó Irma olyan erős, mint egy súlyemelő olimpikon. Csak neki a lelkében van az ereje. Ha összezárnák egy oroszlánnal, az pár másodperc múlva a lábaihoz feküdne.

Szabó Irma olyan, mintha mindig részeg lenne. Mámoros. Ez a mámor az emberi létezés legmagasabb rendű állapota. Az elragadtatás. A vallásos, rajongó hit az életben.

Szabó Irma a darab végére felemeli ebbe a mámoros világba Sipos Lajost.”